Levéltári Szemle, 54. (2004)

Levéltári Szemle, 54. (2004) 2. szám - MÉRLEG - Horváth Zita: Simonffy Emil: A polgári földtulajdon kialakulása és a birtokmegoszlás Dél-nyugat-Dunántúlon / 75–80. o.

Az V. fejezet a felszabadult úrbéres föld területi eloszlásáról szól Zalában és Somogyban. Nagyon érdekes Simonffy azon megállapítása, hogy a felszabadult jobbágytelkek és zsellérhelyek száma nagy mértékben eltért a Mária Terézia korabelitől, holott az 1767. évi úrbérrendezés során felvett adatok képezték a jobbágyfelszabadítás alapját. A rendezési perek során meg kellett állapítani a jobbágytelkek és zsellérhelyek számát: ennek során kimutatták, hogy hány jobbágytelek és zsellérhely szerepelt a Mária Terézia-féle úrbéri tabellában, és ténylegesen mennyi után teljesítették a földesúri és állami szolgáltatásokat. Zalából és Somogyból konkrét adatokat hoz arra, hogy néhány helységben 1767-ben még összeírtak úrbériséget, amelyek a jobbágyfelszabadítás idejére eltűntek, legnagyobb mértékben Zalában a tapolcai és sümegi járásban, ahol 44 jobbágytelek és 289 zsellérhely „tűnt el". Ennek egyik okát abban látja, hogy sok esetben már a Mária Terézia-féle úrbérrendezés során is helytelenül úrbéresnek írtak össze valójában úrbéresnek nem tekinthető jobbágyokat és zselléreket. A fentiekre vonatkozó összehasonlítást (1767. évi összeírás és a jobbágyfelszabadításkor keletkezett iratok) 258 somogyi és 266 zalai helységben végezte el, a többi helységben nem álltak rendelkezésre olyan adatok, amelyek lehetővé tették volna az összevetést. Az összehasonlítás eredményeként megállapítja, hogy mind a két vármegyében kimutatható a jobbágytelkek és zsellérhelyek számának gyarapodása, Somogyban nagyobb mértékben. Zalában általában gyarapodást figyelhetünk meg, néhány esetben stagnálást vagy csökkenést. Simonffy külön fejezetben vizsgálja a jobbágyfelszabadítás mezővárosokra gyakorolt hatását, három mezővárost rendkívül részletesen mutat be. Ezen kérdés külön tárgyalását az is indokolja, hogy bár a mezővárosok különleges helyet foglaltak el a feudális Magyarországon, létükről az 1767. évi úrbérrendezés nem vett tudomást. A mezővárosi parasztokat egy szinten kezelte a falvak jobbágyi társadalmával. Ez azoknál a városoknál indokolt is volt, ahol jobbágytelkeket alakítottak ki (pl. Zalalövő), de a legjelentősebb mezővárosokban (Zalaegerszeg, Nagykanizsa, Kaposvár) nem volt jellemző. Ezek a városok meg tudták őrizni kiváltságaikat a feudalizmus idején. A szerző részletesen tárgyalja a fentiekből következő problémákat, az elhúzódó pereket földesúr és mezőváros között. Ezen városokban a mezőgazdaság csak kiegészítő szerepet játszott, a lakosság fő megélhetési forrását a kézműipar és a kereskedelem adta. A szerző a perbeli viták egyik fő okára nagykanizsai példát hoz, amit érdekessége miatt érdemes szó szerint idézni: „A perbeli vita fő érdekessége — és ez azonosan hangzott el a különböző fórumok előtt —, hogy mindkét fél a másik oldal forradalom előtti érveit használta fel álláspontja igazolására. A kanizsaiak 1848 előtt több mint másfél évszázadon keresztül küzdöttek azért, hogy őket ne tekintsék úrbériség alatt állóknak, és azt próbálták bizonyítani, hogy a városban úrbériség nem létezik. Most viszont ők állították és bizonyították, hogy úrbéresek voltak. A Batthyányak egy évszázadon keresztül — de már elődeik is — azt bizonygatták, hogy kanizsai alattvalóik úrbéres jobbágyok, most viszont — 1848 után — az ellenkezője, vagyis amellett érveltek, hogy Kanizsán sohasem létezett úrbériség. A vitában felhozott érvek arra mutatnak rá, hogy mennyire nem fedték a valóságot az úrbéri jog fogalmai, az úrbérrendezés merev kategóriái mennyire nem illettek az élet tényeihez." (62.) A tagosítás kapcsán Simonffy Emil megállapítja, hogy Zala megyében alig történt meg, ha egyáltalán megtörtént, akkor az ún. „dűlős" tagosításra került sor, ami azt jelentette, hogy egy-egy dűlőn belül vonták össze egy-egy birtokosnak abban a dűlőben, több 79