Levéltári Szemle, 54. (2004)

Levéltári Szemle, 54. (2004) 2. szám - MÉRLEG - Horváth Zita: Simonffy Emil: A polgári földtulajdon kialakulása és a birtokmegoszlás Dél-nyugat-Dunántúlon / 75–80. o.

kezdve számtalan forráspublikáció, tanulmány, monográfia látott napvilágot, és ekkor születtek azok az igényes munkák Szabó István, Wellmann Imre, Varga János, Vörös Károly, Orosz István, Simonffy Emil — hogy csak néhányukat említsem — tollából, amelyek a mai napig meghatározóak. Ezen munkák ellenére számtalan területe van a témának, amely a mai napig kutatásra, illetve kutatókra vár, pl. a 18-19. századi paraszti társadalom történetének országos képe kirajzolódik már előttünk, de alapkutatások hiányában regionális szinten még mindig keveset tudunk minderről. Ez igaz mind az úrbérrendezés, mind a jobbágyfelszabadítás kérdésében is. így Simonffy müve, noha több mint húsz éve született meg, mégis hiánypótló alkotás. A mezőgazdaság 19. századi tőkés átalakításának, a polgári földtulajdon létrejöttének előfeltétele a feudális maradványok felszámolása, a jobbágyfelszabadítás volt. Simonffy Emil az országos elemzések figyelembevételével e kérdés regionális vizsgálatát végezte el, a Dél-nyugat-Dunántúl két megyéjére, Zalára és Somogyra terjesztve ki kutatásait. A munka a megíráskor elérhető szakirodalom kritikus értékelésén és teljes körű forrásfeltáráson alapszik. Mind a két vármegye esetében sikerült feldolgoznia a témához kapcsolódó, meglehetősen hiányos és szétszórt forrásanyagot. Elsődleges forrásul a jobbágyfelszabadítás végrehajtását jelentő birtokrendezési perek iratanyagai és az eljárás során keletkezett birtokkönyvek szolgáltak. Emellett a jobbágyfelszabadítás utáni parasztmozgalmak forrásait, a földesurak iratait, illetve mintaszerű komparatív vizsgálat céljából az 1935. évi földbirtok-statisztika anyagát is fölhasználta. Mivel a jobbágyfölszabadításkor az válhatott polgári értelemben földjének tulajdonosává, akit a Mária Terézia-féle úrbérrendezés úrbéres jobbágynak írt össze, ezért az úrbérrendezés irataival való szükségszerű összevetést sem hanyagolta el. Mindezek következtében a parasztság sorsa a Dél-nyugat-Dunántúlon a 18. század közepétől a 20. század közepéig követhető. Ez azért is fontos, mert a helytörténeti kutatások többnyire — amint azt a szerző is megállapítja — megelégednek az országos történetből levonható következtetések ismétlésével, és nem kísérlik meg a helyi viszonyok forrásfeltáráson alapuló elemzését. A kötet kilenc fejezetre oszlik, amihez több, mintaszerűen összeállított táblázat, helynévmutató tartozik, valamint térképek egészítik ki. A szerző az első fejezetben felvázolja azokat a kérdéseket, amelyekkel foglalkozni kíván: a jobbágyfelszabadítás végrehajtásának, a földesurak és a jobbágyok-zsellérek közötti kapcsolatok megszüntetésének problematikáit tárgyalja, leírja a jobbágy-felszabadító törvények Zala megyei kihirdetésének eseményeit, a zalai parasztok küzdelmét a törvények továbbfejlesztéséért és a Horthy korszak birtokrendezési eljárását a függő kérdések megoldására. Részletesen foglalkozik a tájegység három legnagyobb mezővárosának az úrbéri kötöttségekből és közösségekből való kibontakozásával. Vizsgálja a földbirtokmegoszlás néhány kérdését, részben reprezentatív kutatások alapján. A további nyolc fejezetben ezen témakörök részletes kifejtésére kerül sor. Tanulmányának szinte minden sora részletes bemutatást igényelne, amit egy recenzió keretében nem vállalhatok fel, csupán néhány, általam fontosnak és érdekesnek tartott problémát kívánok felvázolni. Zala és Somogy megye helyét néhány mutató — népsűrűség, lakosságszám, településszerkezet stb. — alapján határozza meg a Dunántúlon belül. Mind a két megyére jellemzőként megállapítja, hogy a lakosság jelentős hányada kis településeken élt, Zala vármegye az ország egyik jellegzetes aprófalvas vidéke volt, és ma is az. A lakosság kb. 1/5-e mezővárosokban lakott, és mivel sem Zalában, sem Somogyban nem található szabad királyi város, néhány mezőváros emelkedett ki, közülük is Nagykanizsa fejlődött 76