Levéltári Szemle, 54. (2004)

Levéltári Szemle, 54. (2004) 2. szám - Glück Jenő: A gyulafehérvári izraelita hitközség története / 34–44. o.

törvényes képesítését. Az iskola mintegy száz tanulót oktatott, és 1895-től alapvetően magyar tannyelvű volt. Segédnyelvként az 1903-1904. évi tanévig a német is szerepelt. Az iskola figyelemreméltóan járult hozzá a magyar nyelv terjesztéséhez, így pl. az 1903-1904. évi tanévben tíz német és 13 román anyanyelvű tanuló sajátította el a magyar nyelvet. Felekezeti leányiskola hiányában az izraelita családok a római katolikus Nőire Dame nővérek magyar tannyelvű iskoláját vették igénybe. Valamennyi forrás hangsúlyozza a nővérek ökumenikus hozzáállását a más vallású növendékek esetében. A hitoktatást, illetve a héber nyelv tanítását a rabbinátus biztosította. A századforduló után több izraelita diák az állami iskolákat látogatta. Az 1918. december l-jén Gyulafehérváron tartott román nemzetgyűlés, majd az 1920-ban aláírt trianoni békeszerződés nyomán bevezetett román közigazgatás új helyzet elé állította a hitközséget. Ezekben az években egymást érték a felhívások az új helyzetbe történő beilleszkedés végett a Román Nemzeti Tanács, a Szebeni Erdélyi Kormányzótanács és nem utolsósorban a Zsidó Nemzeti Szövetség részéről. Ez utóbbi cionista hangvétellel, önálló kisebbségi politikával működött, majd végül a később megalakuló Zsidó Párthoz csatlakozott. Egyelőre helyzetük bizonytalanságát igyekeztek feloldani. Nem felejthetjük el, hogy a múltban „status quo" irányzatuk következtében csupán saját erejükre támaszkodhattak annál is inkább, mivel az utolsó kísérletek ezen irányzatú hitközségek tömörítésére 1917-ben kudarcba fulladtak. Végül 1923-ban rászánták magukat, hogy csatlakozzanak a Désen 1920-ban, illetve 1921-ben megalakult erdélyi ortodox hitközségi szervezethez. Igaz, helyzetük bizonytalanságát jellemzi, hogy a kormányzat csupán 1932-ben részesítette szervezetüket állami elismerésben. Megjegyzendő, a dési határozat az ortodox zsidóságot nemzeti kisebbségnek nyilvánította és ezen az alapon igényelte jogainak biztosítását Románia keretében. Alapvető változás következett a szefárd imaegyesület és a hitközség kapcsolatában. Az 1908-ban alakult imaegyesület 1921-ben külön hitközséggé alakult és befolyásos bukaresti szefárd tényezők közbenjárására állami elismerést kapott. Az új jogviszonyok közepette sem sikerült azonban közöttük zavartalan kapcsolatot létesíteni. A közös anyakönyvezés, az imahelyek megosztása, de főképp a részesedés tisztázása a jövedelmekből, megterhelte a légkört. Az ortodox hitközségek szervezetének közbelépésére 1931-ben megállapodás született, amely azonban csupán 1938-ig működött. Ekkor újabb tárgyalások hoztak időleges megegyezést. Forrásaink tükrözik az első világháború után végbement demográfiai változásokat a hívek körében. A szebeni kormányzótanács által 1920-ban végrehajtott népszámlálás a zsidókat hivatalból nemzetiségnek nyilvánította. Gyulafehérváron szám szerint 1770 főt jegyeztek fel. Pontosabbnak tekinthetjük az 1930. évi népszámlálást, amikor tágabb teret engedtek az állampolgári nyilatkozatnak. Ez alkalommal 1558 izraelita vallásút jegyeztek fel, közülük 1480 nyilatkozott mint zsidó nemzetiségű. Az 1942. évi zsidó népszámlálás rasszista alapon határozta meg az egyének hovatartozását, ekkor 1654 személyt jegyeztek fel. A gyulafehérvári hitközség az új helyzet közepette is megtartotta magyar ügykezelési nyelvét. Természetesen 1920 után az állami hatóságok fokozatosan megkívánták a román nyelvű beadványokat. Az 1932-ben jóváhagyott alapszabály kikötötte a román ügykezelési nyelvet, a tanácskozási nyelv azonban továbbra is túlnyomórészt magyar maradt, csakúgy, mint a prédikáció nyelve a zsinagógákban, illetve a temetéseknél. A 39