Levéltári Szemle, 53. (2003)

Levéltári Szemle, 53. (2003) 3. szám - Körmendy Lajos: Mentalitás és identitás, levéltárak és társadalom – közép-európai példák / 9–21. o.

A magyarázat egyértelműen a köz- és a magánszektor szereplőinek felelősségi viszonyaiban keresendő. Ha pl. egy bank perben elveszít egy több millió dollár értékű ingatlant, mert nem tudja irattal bizonyítani a jogosultságát, akkor az illetékes menedzsert a tulajdonosok gyorsan felelősségre vonják az érzékeny veszteség miatt. Nem így van a közszektorban: a tapasztalatok szerint pl. egy önkormányzati vezető retorziók nélkül megúszhat egy hasonló veszteséget — legalábbis Magyarországon. Az összefüggés egyszerű és logikus: a magánszektorban felismerték az iratokhoz fűződő gazdasági és munkaszervezési érdeket, a közszektorban ez még messze nincs így, pontosabban a közszereplök egyéni érdekei nem esnek egybe a rájuk háruló közérdekkel, és ennek megfelelően törődnek a közlevéltárakkal, illetve becsülik meg a levéltárosokat. A társadalom által meghatározott szerepkör és az ezzel járó presztízs kétségtelenül erősen befolyásolja a levéltárosi mentalitást és identitást, mert kijelöli a működés, azaz a szakmai munka szabályait és területét, valamint ez jelenti a végső visszajelzést a társadalom oldaláról. Azok a szerepkör-módosulások — amint azt a fentiekben láttuk, nagy történelmi változásoknál gyakran nagyon élesek és gyorsak —, amelyek a mentalitás és/vagy identitás kereteit feszegetik, előbb vagy utóbb kikényszerítik annak változását. Valószínűleg ennek lehetünk tanúi Közép-Európában. Magyarországon mindenképpen, de mivel csak kevés idő telt el, a fáziskülönbség miatt még korai megítélni a változás irányát és mértékét. 3.4. A hatalomhoz való viszony Az előzőekben már többször érintettem a hatalom és a levéltár/levéltárosok közti kapcsolatot, ezúttal a kérdést szigorúan hatalmi szempontból vizsgálom. Érdemes kiemelni ezt az aspektust, mert a hatalomhoz való adaptációs kényszer nagyon erős, ezért erősen befolyásolja a levéltárosi mentalitást és identitást. A levéltárosoknak a hatalomhoz való viszonyáról nem szoktunk beszélni, pedig ez nagyon fontos realitás. Mindenütt, minden levéltárosnak alkalmazkodnia kell a hatalomhoz, de korántsem mindegy, hogy milyen ez a hatalom. Nagy különbség van a tekintélyuralmi rendszerek és a demokráciák között. Az egyikben a levéltáros alattvaló, akinek a jogai csekélyek és/vagy nincsenek pontosan definiálva, a másikban a jogok léteznek és erős a partneri jelleg a viszonyban. Amikor a levéltáros közösség alkalmazkodik a hatalomhoz tulajdonképpen egy modus vivendit próbál kialakítani vele. A modus vivendi milyensége függ mind a két féltől: egyrészt azt mutatja, hogy a hatalom mit vár el a levéltárosoktól és mit ad ezért, másrészt azt láthatjuk, hogy a levéltárosok mennyiben tudnak/kívánnak ennek megfelelni, illetve ők mit várnak a hatalomtól és mit kínálnak cserébe. Az esetek oszágról-országra és időről-időre változnak, hiszen mindig az aktuális hatalom és a létező közösség között formálódik a viszony. De lássunk egy konkrét példát! A 3.l-es fejezetben említettem, hogy Magyarországon az '50-es és '60-as években megpróbálták megtörni a történész-levéltáros mentalitást, viszont 1968 után — ekkor vezettek be politikai és gazdasági reformot az országban — a levéltári rendszert decentralizálták, a központi (szakmai) ellenőrzés erősen meggyengült, a '70-es években pedig visszaállt a régi rend, a történész-levéltáros szemlélet újra dominánssá vált. Ez a 18