Levéltári Szemle, 53. (2003)

Levéltári Szemle, 53. (2003) 3. szám - Körmendy Lajos: Mentalitás és identitás, levéltárak és társadalom – közép-európai példák / 9–21. o.

Egy ilyen helyzetnek hosszú távon súlyos következményei vannak a levéltárakra és a levéltárosokra nézve. A levéltári Janus-arc egyik oldala sérül: a frissen keletkező vagy nemrég keletkezett iratok és az ezekkel kapcsolatos munka leértékelődik, megszakad az értékkontinuitás a jelenkori és a régi iratok között. Sem az állam, sem a közvélemény nem tekinti a levéltárakat a jogbiztonság forrásának, legfeljebb régi iratok őrzőjének, ami egyet jelent a társadalmi presztízs csökkenésével. Egyébként — véleményem szerint — ez a helyzet is erősen segítette Magyarországon a korábban leírt történész-levéltárosi mentalitás továbbélését annak ellenére, hogy sok egyéb tényező ellene dolgozott (a beszállított anyag mennyiségének rohamos növekedése, informatika stb). Közép-Európában a demokratikus változások után villámgyorsan változott a levéltárak előbb felvázolt helyzete. Az államosítások, konfiskálások, törvénytelen meghurcolások, bebörtönzések, kivégzések stb. következményeinek enyhítésére sorra születtek a kárpótlási törvények. Az állampolgárok, ha igazolták a rajtuk esett sérelmeket, akkor vagyoni vagy pénzbeli kárpótlást kaptak: az igazoló dokumentumokat pedig többnyire a levéltárak őrizték. Én tanúja voltam ennek a folyamatnak, amikor több százezer állampolgár jött életében először levéltárba vagy kért adatszolgáltatást levéltártól, és a levéltárosok hirtelen a korábbitól gyökeresen eltérő, fontosabb szerepben találták magukat. A levéltári iratok bizonyító erejének rekonstrukciója automatikusan magával vonta a levéltárak társadalmi presztízsének növekedését. Jól mutatja ezt az anyagi gyarapodás: az utóbbi 12 évben több levéltár-építkezés történt Magyarországon, mint az azt megelőző hatvan évben, a beruházási források is sokkal nagyobbak, mint a politikai változások előtt.

12 Hiba lenne idealizálni a levéltárak társadalmi helyzetét akár Közép-Európában, akár azon belül Magyarországon. Ismereteim szerint a levéltárosok az egész régióban nagyon rosszul fizetettek, ami jól mutatja, hogy még nagyon sok a teendő. Viszont ennek is van egy érdekes és tanulságos aspektusa, ha megvizsgáljuk a magán- és a közlevéltárak közötti különbséget. A politikai-gazdasági változások után először a közép-európai országokba települt multinacionális vállalatok valamint a privatizált bankok és biztosítók kezdtek kiépíteni maguknak jól szervezett és működő irattárakat. Nem véletlenül, mert a multinacionális cégek hozták magukkal ezt a kultúrát, a helyi bankok és biztosítók pedig az általuk forgatott hatalmas tőke miatt gyorsan rájöttek, hogy milyen fontos, néha életbevágóan fontos információs és bizonyító forrás az irattár. A bírósági ítéletekben gyorsan növekedtek a megítélt összegek, amelyek intő jelként lebegtek a menedzserek szeme előtt. A magánszektor egy részének tehát szüksége volt jó irattári szakemberekre és ezeket az állami levéltárakban találták meg. Magyarországon már a '90-es évek első harmadában megindult a levéltárosok „elszívása" a közszektorból, ami azért is könnyen ment, mert a kínált többszörös fizetésnek nem sokan tudtak-akartak ellenállni. A magyar közlevéltárakban ennek ellenére — eddig — nem történt említésre méltó bérszínvonalemelkedés.

13 12 Az anyagi gyarapodás — természetesen — szoros kapcsolatban áll az ország anyagi helyzetével. Magyarország 1996 után kikerült a gazdasági váltás sokkjából, és azóta gyorsan fejlődik. Ez mindenesetre nem cáfolja a fenti állítást, mert a korábbi hatvan évben is volt több felívelő periódus, amelyek azonban korántsem jártak olyan levéltári gyarapodással, mint az elmúl 12 év. 13 A közalkalmazottak 2002 szeptemberi illetményemelésére e tanulmány megírása után került sor. 17