Levéltári Szemle, 53. (2003)

Levéltári Szemle, 53. (2003) 3. szám - Körmendy Lajos: Mentalitás és identitás, levéltárak és társadalom – közép-európai példák / 9–21. o.

Az előbb elmondottakat úgy foglalhatjuk össze egy mondatban, hogy az ismeretanyag erősen befolyásolja a gondolkozás irányultságát. 3.3. Társadalmi szerep és presztízs Minden egyénnek és közösségnek alapvető fontosságú a társadalom véleménye róla, hiszen ebben látja ténykedésének visszaigazolását, honorálását. A társadalom legfőbb reprezentánsa a közhatalom (állam, önkormányzat), elsősorban azért, mert eszközei vannak arra, hogy véleményét érvényesítse: kialakítja a levéltárak működésének jogi környezetét, az intézménystruktúrát, megteremti az egyéb működési feltételeket, finanszírozza a közlevéltárakat és -levéltárosokat. Természetesen vannak magánlevéltárak és abban dolgozó levéltárosok is, az ő esetükben a fenntartó személy vagy szervezet játssza azt a szerepet, amit a közlevéltáraknál a közhatalom. A társadalmi vélemény legfontosabb (de nem kizárólagos) értékmérője a levéltárak és levéltárosok anyagi helyzete. Az összefüggés világos: ha a társadalom fontosnak ítél egy szakmát, akkor annak biztosítja a fejlesztési és működési költségeit, a szakma művelőit pedig megfelelően honorálja. Ha a társadalom alulértékeli a levéltárakat és a levéltárosokat, akkor mindenképpen baj van a demokratikus működéssel — hogy pontosan miért, azt a következőkben meglátjuk —, de az sem zárható ki, hogy a levéltárosi közösség nem áll a feladata magaslatán vagy rosszul „adja el" magát. A modern levéltárak társadalmi szerepe csak demokratikus, pluralista társadalmakban teljesedhet ki, és ennek elsődleges oka az iratok jogi bizonyító erejében rejlik. A diktatúrákban erős a jogbizonytalanság, bármikor hozhatnak pl. egy ellentételezés nélküli államosítási rendeletet vagy törvényt, ami azt eredményezi, hogy egyik napról a másikra értéktelen papírrá válnak az adásvételi szerződések és egyéb tulajdont bizonyító iratok — minden közép-európai országban lejátszódott ez a folyamat 1945-1950 között. A hatalmi csoport tagjait semmi és senki sem kényszeríti (legkevésbé a levéltáros), hogy a közhatalmi működésük során keletkezett iratokat levéltárba adják, általában nincs is törvényes szabályozás arról, hogy mi a köz- és mi a magánirat, vagy ha van, akkor a hatalmon lévőkre az nem vonatkozik, ennek következtében sok közirat be sem kerül a levéltárakba. (A jelenség nem ismeretlen a demokratikus országokban sem — sokféle demokrácia van és nyilván egyik sem tökéletes —, de a diktatórikus rezsimek alatt ez általános.)

11 Az egypártrendszerü országokban ismeretlen vagy csökevényes a hatalmi ágak szétválasztása és függetlensége, a törvényhozás, a végrehajtás és a bíráskodás egyaránt a pártállamtól függ. Az egyszerű polgárok nem merészelik perbe vonni a hatalmon lévőket, legyenek azok személyek vagy szervezetek, horribile dictu: az állam, mert egy ilyen per sikere reménytelen, a bizonyítékok mit sem érnek, ha egyáltalán hozzáférhetők. Ez ugyancsak az iratok rendkívül korlátozott bizonyító erejét mutatja. Az Európai Unió nemzeti levéltárainak igazgatói értekezlete SERGE HOFMANN luxemburgi fölevéltáros vezetésével felállított egy munkacsoportot, amely a levéltári iratokhoz való hozzáférés kérdését vizsgálta. A munkacsoport kérdőívet bocsátott ki, a válaszokat feldolgozta és értékelte, majd határozattervezetet terjesztett elő. Az adatok azt mutatják, hogy hosszú demokráciahagyománnyal bíró országokban is vannak bajok a levéltári iratok megőrzésével és hozzáférésével. 16