Levéltári Szemle, 53. (2003)
Levéltári Szemle, 53. (2003) 3. szám - Körmendy Lajos: Mentalitás és identitás, levéltárak és társadalom – közép-európai példák / 9–21. o.
A családkutatási láz a nyugati országokban a '70-es években robbanásszerűen elterjedt, és azóta is változatlan intenzitással tart. A jelenség egy-két évtizedes késéssel elérte Közép-Európa egyes országait attól függően, hogy mennyire voltak felkészülve (mennyire volt anyaguk), illetve mikor vált szabaddá náluk a genealógiai kutatás. A magyar levéltárak pl. már a '60-70-es években rendszerezték és lefilmezték az összes történelmi egyházi anyakönyvét, és egy-egy példányukat elhelyezték a Magyar Országos Levéltárban, tehát anyag volt bőven. A magyar politikai rendszer viszonylag toleráns volt, és más közép-európai országoktól eltérően csak kevéssé korlátozta az ilyen jellegű kutatásokat, ezért a genealógiai boom már a '80-as években bekövetkezett. Talán kevesek előtt világos, de a családkutatási hullámot illetően egy abszolút társadalmi jelenséggel állunk szemben, ami a levéltárakban csapódik le. A fejlett nyugati világban a polgárok megkapták a (majdnem teljes) szabadságot, de ezzel együtt elnyerték a magányt is, mert a korábban jól működő közösségek, mint pl. a család, felbomlottak. A polgárok azonban nem érezték-érzik jól magukat az új helyzetben és keresik a (virtuális) kapcsolatot az elveszett közösséggel — pl. családkutatás útján. Tulajdonképpen ez is egy identitáskeresés. Mivel az elidegenedés csökkenésének semmi jele a nyugati világban, könnyen megjósolható, hogy tartós folyamatról van szó, és a levéltárosoknak még évtizedekig együtt kell élniük a jelenséggel. A MOL-ban a kutatások harmada genealógiai jellegű, egyes vidéki levéltárakban pedig ez az arány eléri az 50%-ot is. A viszonylag új jelenség rengeteg gondot okozott előbb a nyugati, majd a középeurópai levéltárosoknak: a genealógusok többsége amatőr kutató, akiket a legelemibb kutatási ismeretekre is meg kell tanítani, érdeklődésük egy viszonylag szűk anyagra koncentrálódik, rengeteg másolatot rendelnek, megjelentek a levéltárakban a genealógiai igényeket kiszolgáló vállalkozások képviselői mint egyszerű kutatók stb. A levéltárak egy része jól reagált a kihívásra: mikrofilmezték a legfrekventáltabb anyagokat, új, könnyen használható segédleteket szerkesztettek, a kutatást segítő oktató videókat, tájékoztató füzeteket, internetes honlapokat készítettek, támogató kutatói köröket szerveztek stb. Azért válaszoltak jól, mert abból indultak ki, hogy a genealógusoknak is állampolgári joguk a kutatás, a hirtelen támadt népszerűséget pedig kihasználták, az emelkedő kutatási számokkal érveltek kormányzatnál, támogatási akciókat szerveztek a kutatói körök segítségével. Mindehhez persze az kellett, hogy megfelelő szinten kiszolgálják a családkutatókat. A minta tehát adott volt, tapasztalatom szerint azonban a levéltárak nem mindenütt voltak képesek megfelelni a kihívásnak. Különösen azokban az intézményekben volt baj, ahol a levéltárosok elsősorban a történeti kutatást tekintették fő hivatásuknak, ahol egy (hely)történeti cikkekkel teleírt évkönyv sokkal fontosabb volt, mint egy segédlet publikálása, röviden: ahol az ún. történész-levéltáros mentalitás volt az uralkodó. Az ilyen levéltárakban csak az akadémiai kutatókat becsülték, de egyébként sem volt az anyaguk kellőképpen feldolgozva (rendezés, segédletkészítés), mert nem jutott rá idő a levéltárosok történészi elfoglaltsága miatt. Igaz, hogy így sok fáradságot megspóroltak, de elveszítettek egy potenciális szövetséges csoportot, kevesebb érvük volt a pénzforrások elnyerésére, és ami a legfontosabb, nem nyitottak a publikum felé, nehezen hozzáférhető, csak szűk körben ismert intézmények maradtak. 11
