Levéltári Szemle, 53. (2003)

Levéltári Szemle, 53. (2003) 3. szám - Gecsényi Lajos: A magyar levéltárak és az Európai Unió / 3–8. o.

Az 1999 tavaszán Koblenzben tartott ülésen hozott határozatnak megfelelően viszont sikerült elérni, hogy Brüsszelben, a központi apparátus mellett — a Belga Királyi Levéltúr hathatós támogatásának köszönhetően — létrejött egy olyan referensi poszt, ami támpontot jelent a levéltári érdekek érvényesítéséhez. Az, hogy ezt a munkakört egy igen tapasztalt levéltáros, Patrick Cadell, Skócia egykori nemzeti főlevéltárnoka látja el, biztosíték a levéltárak megfelelő képviseletére. Noha nem feladatom a magyar levéltárak helyzetének az elemzése — erre nem is vállalkoznék e keretek közt —, mégsem térhetek ki az elöl, hogy utaljak azokra a kérdésekre, amelyek a csatlakozás feltételrendszerét képezik a hazai oldalon. Elöljáróban újra és újra alá kell húznom, hogy az integráció nem az alapstruktúrák kiépítéséhez, hanem a tartalmi fejlesztésekhez ad majd a maga idején pályázati támogatást. Olyan jellegűt, ami egy meghatározott elképzelés célzott megvalósításához szükséges. (A „szegény rokon" szindrómán Európa már régen túllépett!) Számítógépes nyelven azt is mondhatnám, hogy nem hardvert ad, hanem szoftvert. Ez a magyar levéltárak számára is elfogadható kiindulópont. Annál is inkább, mert több olyan területen rendelkeznek előnyökkel, amelyek az uniós tagországok levéltárait tekintve sem lebecsülendők. Mindenekelőtt van egy alapvető és nagyon fontos előnyünk. Ez pedig a magyar levéltárügy demokratikus államberendezkedésnek megfelelő jogi szabályozottsága, amely világos működési kereteket biztosít minden irányban még akkor is, ha finomításokra, módosításokra szükség volt és nyilvánvalóan szükség is lesz. A levéltári törvényben meghatározott intézményi szerkezet: a közlevéltárak és nyilvános magánlevéltárak kettéválasztása; a levéltárak jogainak rögzítése az iratkezelés felügyeletét és a levéltári anyag átvételét illetően; a levéltári anyag hozzáférhetőségének a rögzítése; az állományvédelem feladatainak meghatározása tisztázott alapkérdések. Igen komoly eredményeink és tartalékaink vannak a szakmai gondolkodás megújításában. Az előző néhány évben számos ponton születtek gondolatébresztő, megfontolást érdemlő írások a levéltárak helyéről, szerepéről a 21. századi társadalomban, a levéltári munka fejlesztésének lehetőségeiről. Ez a szellemi tőke jelzi, hogy van erőnk a továbblépéshez és ez — kellő „karbantartás" esetén — egyik alapja lehet a színvonalas analóg beilleszkedésnek. Ezzel összefüggésben kell megemlítenem a szakma anyagi és társadalmi megbecsülését, aminek meghatározása természetesen nem könnyű dolog ilyen, alig kvantifikálható csoport esetében. Mindazok, akiknek van némi rálátásuk más országok levéltárügyére, tudják, hogy „ahány ház, annyi szokás", azaz más és más a helyzet attól függően, hogy a közlevéltárakban dolgozó levéltárosok a közigazgatáshoz (a mi fogalmaink szerint: köztisztviselők), vagy a kultúrához (a mi fogalmaink szerint: gyűjteményi dolgozók, közalkalmazottak) állnak közelebb. Az előbbi a gyakoribb, és ennek megfelelően jobb a bérezés, arról nem is szólva, hogy az Unióban egyébként is magasabbak a bérek. Mindezt úgy fordítanám le a magunk számára, hogy a hazai levéltárosi bérviszonyok, amelyek 2002. szeptember l-jén számottevően javultak, remélhetően fokozatosan tovább fognak javulni a belépésünket követően, de nyilvánvalóan az Európai Közösségben sem fogják elérni (miként néhány éve a MLE akkori elnöke emlegette) a banktisztviselők bérszínvonalát. Az optimális természetesen az volna, ha mindazon összetett, általános és egyedi szakismereteket, amelyek a 5