Levéltári Szemle, 52. (2002)

Levéltári Szemle, 52. (2002) 4. szám - Palayret, Jean-Marie–Sipos András: Magánszféra és államrezon – versus átláthatóság és demokratikus legitimáció: evolúció és revolúció az EU-intézmények dokumentumainak hozzáférhetősége terén / 19–27. o.

óta előírja az anyagok átadását a Főigazgatóságoktól a „központi és a történeti archívumnak". A dolgok azonban valójában csak a '80-as évek elején jöttek mozgásba. Az Európai Szén- és Acélközösség alapításának 30. évfordulójára készült, és Európában általában ennyi idő után válnak hozzáférhetővé a köziratok a kutatás számára. A történész szakma, amelyet ez ügyben a Jelenkortörténet Professzorainak Összekötő Munkacsoportja képviselt, egyre erőteljesebb nyomást fejtett ki a közösségek iratanyagának megnyitása érdekében. Ugyanebben az időszakban a közösségi intézményeken belül is teret nyert az átlátható működés igénye. Ebben kétségkívül része volt az 1973. évi bővítésnek, amikor olyan erős demokratikus tradíciókkal bíró államok csatlakoztak, mint az Egyesült Királyság és Dánia. Ezek a mozzanatok vezettek el két alapvető normaszöveg megszületéséhez, amelyek valójában megegyeznek egymással, csak más-más közösségi intézményekre vonatkoznak. A Tanács 354/83. (EEC, EURATOM) sz. (1983. február 1.) rendelete az Európai Gazdasági Közösség és az EURATOM történeti levéltárának, a Bizottság 359/83/ECSC sz. (1983. február. 5.) döntése pedig az Európai Szén- és Acélközösség történeti levéltárának a kutatás számára való megnyitásáról rendelkezett. Ezek szövegét a Bizottság jogászai a nemzeti levéltárak igazgatóival és a tagállamok külügyminisztériumaival együttműködve dolgozták ki, így részben a tagállamok levéltári jogszabályai is hatással voltak rá, bár mutat bizonyos, az Európai Közösségekre sajátosan jellemző vonásokat is, amelyek annak nemzetközi szervezet-státuszából erednek. A történeti iratanyag fogalmát az 1 (2) (b) cikkely határozza meg, a „végleges megőrzésre" szánt iratokat sorolva ide (hasonló értelemben, mint ahogy Franciaországban a defwitive archives fogalmát használják). Annak az iratanyagnak a megrostálásával jön létre, amelyet az irattárak keletkezésük után tizenöt évvel adnak át az egyes intézmények levéltári szolgálatának (7. cikkely). A hozzáférést a tagállamokban élő harmincéves szabály jegyében állapították meg. A dokumentumok bizonyos kategóriái azonban „kilógtak" ebből, vagy azért, mert eleve szabadon kutathatónak minősítették őket (1/3) cikkely), vagy ezen időhatáron túl is zártnak számítottak. Ez utóbbiak elvben csak akkor váltak kutathatóvá, ha az egyes intézményekben működő, jogászokból, levéltárosokból és a keletkeztető intézmény munkatársaiból álló bizottságok visszaminősítették őket (3. cikkely). A kutathatóság alól kivont dokumentumok olyan területeket érintettek, amelyek a nyugat-európai demokratikus államokban szokás szerint ilyen elbánásban részesülnek: a magánszféra tiszteletben tartása, a szervezet vagy harmadik fél érdekeinek és jó hírnevének védelme, kereskedelmi és ipari vállalati tulajdon védelme stb. okán. Itt azonban már jelentkezik a közösségi szabályozás első speciális vonása is: egyes dokumentumok időhatár nélkül minősültek zártnak. Az Európai Közösségek alkalmazottaira vonatkozó személyügyi iratok, az egyes személyek magánéletére vagy szakmai életútjára vonatkozó dokumentumok teljes mértékben kivétettek az itt tárgyalt szabályozás hatálya alól (2. cikkely). Az Európai Közösségek Bírósága elé utalt ügyek aktáit a testület szintén nem szabadíthatta fel. Még ha ezek az iratok a legtöbb európai állam levéltári törvényei szerint is csak hosszabb idő eltelte után váltak volna kutathatóvá, sokat mondó a közösségi szabályok hallgatása e kérdésről. 22