Levéltári Szemle, 52. (2002)

Levéltári Szemle, 52. (2002) 2. szám - MÉRLEG - Hermann István: Tiszapüspöki oklevelek, 1261–1703 / 65–75. o.

megjelent regesztákat, bár néhány esetben utalt rájuk (például az 1., 2. stb. oklevél esetében). A fentiekben igyekeztem felhívni a figyelmet egy forráskiadvány, vagy tulajdonképpen bármilyen könyv elkészítésekor meglévő alapkoncepció fontosságára, és annak hiánya esetén fellépő nehézségekre. Reményeim szerint az általam felvázolt lehetőségek közül e sorozat szerkesztői találnak a kiadványukhoz megfelelőt, és a következő kötetekben már érvényesíteni fogják azt! További megjegyzéseim a kötet tartalmával kapcsolatosak. Előre kell bocsátanom, hogy csak szakmai jellegű problémákkal fogok foglalkozni, mégpedig olyanokkal amelyeknek jelentős része elkerülhető lett volna, ha a kötet kéziratát lektorálták volna. Ezt a feladatot — talán — Tolnay Gáborral gondolták elvégeztetni, aki a jegyzeteket kiegészítette és a kötetet mutatóval ellátta. Lektorra azonban nem található utalás a kötetben, ami — mint az az alábbiakból is kiderül — megengedhetetlen. A Bevezetés (7-9. p.) rövid földrajzi ismertetővel kezdődik, leírja a település határait. Mellőzi azonban a község beillesztését tágabb földrajzi keretekbe, emiatt ez a rész pusztán az amúgy is jó helyrajzi ismeretekkel rendelkező helybeliek számára nyújt információt. Itt kellett volna megtennie a szerzőnek, hogy összefoglalja mindazt, ami az átlag olvasó számára szükséges ahhoz, hogy a falut térben, mégpedig történeti térben elhelyezhesse. Azaz ki kellett volna térni a bonyolult közigazgatási változásokra. Ezekről innen-onnan kapunk információkat, de megfelelő történelmi ismeretek vagy összegzés nélkül zavarosnak tűnnek. (Rögtön a Bevezetőből kiderül, hogy a település ma Jász-Nagykun-Szolnok megyéhez tartozik. Az előtte mondottakból valószínűsíthető, hogy a falu a későközépkorban Külső-Szolnok megye része volt. míg az első oklevélből az olvasható ki, hogy az Árpád-korban Heves megye területén feküdt. Nem ártott volna ezeket az adatokat rendszerezve még a Bevezetőben az olvasó elé tárni.) Érdemes lett volna kitérni a korabeli úthálózatra, a közeli vásártartó településekre, és a sort még lehetne folytatni. A szerző igencsak röviden intézi el a település birtokosait is. Biztosnak veszi a nyulakszigeti (a mai Margitsziget) apácakolostor birtoklását, ami pedig több problémát is felvet. Az első kérdés, hogy az egri püspökségnek adományozott falu hogy került a Bár-Kalán nemzetségbeli Pósa fia Nana ispánhoz. A következő, hogy. ha valóban ugyanarról a faluról van szó,

3 mi módon került aztán a Tűrje nembeliek kezére a birtok. Ha megválaszolni nem is lehet ezeket a kérdéseket, utalni mindenképpen szükséges rájuk, mert az olvasó csodálkozva tapasztalja, hogy a margitszigeti apácák birtoka felett magánszemélyek osztozkodnak. Bővebben lehetett volna foglalkozni az 1299-et követő évszázadokkal, amelyekről csak annyi olvasható, hogy "1299-től pedig az egész tárgyalt korszakban világi személyek kezében volt a határ jelentős része." (7. p.) Ennél azért többet tudunk, már csak a közölt szemelvényekből is. Vegyünk egy példát. Az 5. számú oklevél 1430-ban kelt, és benne fennmaradt tartalmi átírásban egy 1374. évi oklevél. A korábbi oklevélben említik Gönyüi Péter fia Tamás fia Jánost, aki elcseréli Mikebudája (Pest m.), Istvánháza, Püspöki (Szolnok m.) és egyéb birtokait Szentpétervárnál Endre fia János fia Miklóssal és Simonnal (nekik később testvérük, László is megjelenik az 3 Ebbéli kétségének adott hangot GYÖRFFY GYÖRGY: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza III., Bp., 1987. 128. 67