Levéltári Szemle, 52. (2002)

Levéltári Szemle, 52. (2002) 2. szám - MÉRLEG - Hermann István: Tiszapüspöki oklevelek, 1261–1703 / 65–75. o.

olvasóközönségnek viszont olyan forráskiadványokra van szüksége, amely feldolgozza, közérthetővé teszi a céltudatosan kiválogatott anyagot. A magyar nyelvre lefordított, bőséges jegyzetapparátussal, magyarázatokkal kísért forrásanyag kiválasztásánál minden esetben figyelembe kell venni a megcélzott közönség várható érdeklődését. Ezen túlmenően azonban a teljes szövegű közlésre kell törekedni, hiszen a laikus olvasó számára az egykori szokásokról fontos információkat hordozhatnak a tudós számára már jól ismert formulák, és teljes képet egy adott eseményről csak akkor kaphat, ha megismeri mindazon — olykor mellékesnek bizonyuló — részleteket is, amelyeket az elődök ránk hagytak.

2 Talán kissé sokáig időztem annak bemutatásánál, hogy milyen sokfajta célkitűzés vezérelheti egyes források kiadóit, és ezeket a célokat milyen sokféle úton érhetik el. Azért tettem ezt, mert ezen alapok lerakása után lehet nekikezdeni a források kiadásának, különben az parttalanná, rosszabb esetben értelmét vesztetté válhat. Fellapozva a kötetet, első pillantásra szembetűnik, hogy azt a szerző nem tudományos kiadásnak szánta. Erre világosan utal az, hogy az oklevelek, iratok magyar fordításban lettek közzétéve, valamint a szó- és fogalommagyarázatok (pl.: birtokosztály 17. p., regeszta 18. p., országbíró 19. p. stb.) és az egyes forrásokhoz fűzött tartalmi megjegyzések. Véleményem szerint azonban jelentősen megnehezíti az olvasó dolgát — különösképpen igaz ez a középkori oklevelekre —, hogy a kiadó minden, általa mellékesnek tartott részt kihagyott a közlésből. Emiatt gyakorta nehezen érthető magyar szöveget kap kézhez az érdeklődő (például a 2. vagy a 4. oklevél esetében). Példák további sora helyett vessünk egy pillantást a másik oldalra, vajon tudományosan mennyire használható ez a munka. (A kérdést Kertész Róbert vetette fel ajánlásában, amikor is említi egy tervbe vett megyemonográfia elkészítését, és mintegy ahhoz felhasználható előtanulmányként hozza ezt, és a sorozat további köteteit.) A monográfia jövendő elkészítőinek sajnos más munkák után kell nyúlniuk. A kihagyott részeket — birtokok neveit, amelyeket Tiszapüspökivel együtt birtokoltak, adományoztak; a birtokosok családi összeköttetéseit; egyes jogügyletek pontos körülményeit — nem nélkülözhetik. Megkönnyíti viszont a dolgukat, hogy a szerző összegyűjtötte a településre vonatkozó valamennyi középkori oklevelet, és szép csokorra valót a község kora újkori történetét bemutató iratokból. Nem közölte azonban az esetleges kiadásokat, jegyzökönyveinek regesztái I. (1629-1635), II. (1635-1640), Nyíregyháza, 1996-1997. (A Szabolcs-SzatmárBereg Megyei Levéltár Kiadványai II., Közlemények 10., 12.) A tudományos és népszerűsítő forráskiadványok határmezsgyéjén foglalnak helyet — egyebek között — az egyetemi tankönyvként használt szöveggyűjtemények, mint a Magyar történeti szöveggyűjtemény 1000-1526. Szerk.: BERTÉNYI IVÁN, Bp., 2000. A történelem iránt érdeklődő széles tömegeknek szánt népszerűsítő munkák közül említhető: Levéltárak— kincstárak, Források Magyarország levéltáraiból (1000-1686). Közreadja: BLAZOVICH LÁSZLÓ-ÉRSZEGI GÉZA-TURBULY ÉVA, Bp.-Szeged, 1998. Találhatunk példát egy régióra vonatkozó források közreadására is, pl. Komárom megyei helytörténeti olvasókönyv. Szerk.: ORTUTAY ANDRÁS, Tatabánya, 1988., vagy Zala megye történelmi olvasókönyve. Vál.: BlLKEI IRÉN-MOLNÁR ANDRÁS-KÁLI CSABA, Zalaegerszeg, 1996. Mindkettő az államalapítástól napjainkig kíséreli meg bemutatni egy megye történetét a források megszólaltatásával. Az utóbbi kötet hangsúlyozottan azzal a céllal készült, hogy bekerüljön az általános és középiskolák történelem óráira, ahogy e célt tűzte ki maga elé NÉZŐ ISTVÁN-SZIVÁK GÁBOR: Kisvárda a források tükrében. Kisvárda, 1999. (A Kisvárdai Városi Könyvtár Kiadványai III.) c. kötet is. 66