Levéltári Szemle, 51. (2001)
Levéltári Szemle, 51. (2001) 4. szám - KILÁTÓ - Jobst Ágnes: Irattári forradalom és demokratikus átalakulás: A Nemzetközi Levéltári Tanács által az UNESCO megbízásából készített jelentés / 50–53. o.
A levéltárak megnyitása éppen ezért a rendszerváltás olyan döntő jelentőségű tényezőjének minősült, amelyet számos helyen, így például lengyel földön az „irattári forradalom" terminussal illettek. A diktatúrák bukását követően a politikai rendőrségek archívumai iránt felfokozott érdeklődés volt tapasztalható, amely elsősorban a politikai intézményrendszer áldozatai, illetve azok hozzátartozói részéről jelentkezett. Bizonyos értelemben bumeráng-effektusról szólhatunk, mivel az irattárak korabeli funkciójukkal ellentétben, immáron arra segítenek fényt deríteni, hogyan működtek a represszív rezsimek, miként érvényesült az elnyomás mechanizmusa a mindennapok gyakorlatában. A diktatúrák bukását követően mindenütt felvetődött a korábbi állambiztonsági levéltárak további sorsának problematikája. Az első és legfontosabb kérdés annak eldöntése volt, vajon célszerű-e megtartani ezeket a levéltárakat, hiszen a politikai meggyőződésen túlmenően azok az individuum intim szférájára, nevezetesen a személyes kapcsolatok és a szexuális szokások körére kiterjedő, törvénytelen eszközökkel gyűjtött információkat is tartalmaztak. Mivel ezek az archívumok nemcsak a diktatúrák áldozatai részére nyújtott rehabilitációs eljárás és jóvátétel során jutnak szerephez, hanem a történeti kutatás számára a közelmúlt megértésének kulcsaiként funkcionálnak, a munkacsoport ajánlásában egyértelműen az említett irattárak megőrzése mellett döntött. Az elnyomás modem szervezeteinek előfutáraként is felfogható spanyol inkvizíció levéltára szolgál bizonyítékul arra, hogy a hasonló jellegű archívumok az utókor számára mekkora értéket jelentenek. Az inkvizíció legfőbb kongresszusainak jegyzőkönyveit, valamint a kerületi törvényszékek iratainak túlnyomó többségét a madridi Nemzeti Történeti Levéltár őrzi, és ezek a levéltári fondok nemcsak a Spanyol Királyság hatalmi kapcsolatrendszerének, de a reneszánszkori mentalitás és kultúra kutatásának is felbecsülhetetlen értékű forrását jelentik. A demokráciához vezető úttól függően a volt állambiztonsági levéltárak utóéletét illető különböző alternatívák merültek fel. A követett eljárást döntően az elnyomó rendszer működésének lezárulása határozta meg. Annak erőszakos megdöntésekor a felelősök megnevezésének igénye nagyobb súllyal merült föl, a demokratikus átmenet elhúzódása esetén a régi és új rendszerben egyaránt felelős pozíciót betöltő személyek közéleti szerepvállalása viszont akadályt jelentett. Az archívumok sorsával kapcsolatban három megoldással találkozunk. Az első az afrikai Zimbabwe és a spanyolul beszélő dél-amerikai országok, azon belül is Chile esete volt. Ezekben az országokban az elnyomás emlékére vonatkozóan semmiféle írásos bizonyíték nem maradt fenn, legalábbis a kérdéses archívumok létezéséről nem tudunk, noha a chilei fasiszta rezsim titkosszolgálata, a DINA (Direccion de Intelligencia Nációnál Anticommunista, 1977. évi átszervezését követően: CIF: Országos Információs Központ) bizonyára rendelkezett valamiféle irattárral. Emiatt az Igazság és Kibékülés Bizottsága néven 1990-ben létrehozott testület kizárólag személyes vallomások formájában szembesült az ország tizenöt éves elnyomásának szörnyűséges emlékeivel. Az írott dokumentáció hiánya megakadályozta a Pinochet-rezsim által véghezvitt likvidálások pontos megismerését, vagyis a bizottság mindmáig képtelen fényt deríteni az eltűntek sorsára és az atrocitások felelőseire. Megállapítható tehát, hogy a dokumentumok eltüntetésével legtöbbet a chilei nép vesztette, mert az egykori elnyomó rendszer ügynökei és felelősei elérhetetlenné váltak. Az információs hiány, amely nem 51
