Levéltári Szemle, 51. (2001)

Levéltári Szemle, 51. (2001) 4. szám - KILÁTÓ - Jobst Ágnes: Irattári forradalom és demokratikus átalakulás: A Nemzetközi Levéltári Tanács által az UNESCO megbízásából készített jelentés / 50–53. o.

JOBST ÁGNES IRATTÁRI FORRADALOM ÉS DEMOKRATIKUS ÁTALAKULÁS — A NEMZETKÖZI LEVÉLTÁRI TANÁCS ÁLTAL AZ UNESCO MEGBÍZÁSÁBÓL KÉSZÍTETT JELENTÉS A 20. század második felének diktatúrái által működtetett archívumok ügyének kérdése nemzetközi fórumon 1993-ban, a Nemzetközi Levéltári Kerekasztal (CITRA) mexikói konferenciáján merült fel első ízben. Itt került sor annak a szakértői munkacsoportnak a megalakítására, amelynek feladata az elnyomó rezsimek levéltárai által felvetett problémák megvitatása, és e levéltárak kezelésére vonatkozó ajánlások kidolgozása volt. A csoport 1994 februárjában az UNESCO szponzorálásával kezdte meg tevékenységét, amelynek első lépése az érintett közép- és kelet-európai, latin-amerikai, illetve afrikai és nyugat-európai országok megfelelő irattáraira vonatkozó információk összegyűjtése volt. Az adatok összegyűjtésére 25 érintett országba küldtek ki kérdőíveket, amelyek kitöltött formában 13 országból érkeztek vissza. A kutatási program felügyeletét a spanyol Antonio González Quintana, a salamancai Nemzeti Történeti Levéltár Polgárháborús Részlegének igazgatója vállalta. A munkacsoport tagjainak többsége az érintett országok levéltárosai közül került ki, így találhattunk közöttük német, magyar, chilei és dél-afrikai munkatársakat. A jelentés a Nemzetközi Levéltári Tanács részéről az egykori diktatúrák levéltárait felmérő szakértői munkacsoport megállapításait, és a megállapítások nyomán született ajánlásokat ismerteti. A 20. század utolsó negyedében a világ minden táján megindult az elnyomó politikai rendszerek összeomlása. A második világháborút követően szovjet érdekszférába tartozó közép- és kelet-európai országok közül Lengyelországban kezdődött meg az a feltartóztathatatlan folyamat, amelynek szimbolikus eleme a berlini fal lebontása és Németország egyesítése volt. Az európai fejlődéssel párhuzamosan Latin-Amerikában is sor került az egész kontinenst uraló konzervatív katonai diktatúrák leváltására. DélAfrikában a hosszan elhúzódó küzdelmek periódusát követően ezekre az évekre esett a politikai hatalmat birtokoló rasszok, vagy etnikai csoportok elnyomáson alapuló kormányzati rendszerének végjátéka, amelynek legfontosabb eleme a dél-afrikai apartheid rezsim megdöntése volt. Végül — bár kronológiailag előre kívánkozna — az 1970-es évekre tehető a konzervatív nyugat-európai diktatúrák, így a portugál, a görög és a spanyol bukása. A modern diktatúrák közös jellemzője az elnyomás biztosítására létrehozott, több elemből álló intézményrendszer volt. A represszív intézmények csoportosítására az UNESCO által felállított munkacsoport az alábbi kategóriákat ajánlotta: (a) hírszerző szolgálatok, (b) félkatonai szervezetek, (c) speciális törvényszékek, (d) koncentrációs táborok, (e) speciális fegyházak, (f) pszichiátriai „átnevelő" központok. Az elnyomás kizárólagos eszközeiként funkcionáló testületek és intézmények működését hasonló értelemben egészítette ki az államigazgatás végrehajtó hatalmat gyakoroló hagyományos szervezeteinek, így a rendvédelmi szerveknek és a titkosszolgálatoknak, valamint a polgári törvényszékeknek a tevékenysége. A felsoroltakon túlmenően a diktatúrák működtetésében a személyi nyilvántartások köré szerveződött irattárak játszottak rendkívül fontos szerepet. 50