Levéltári Szemle, 49. (1999)

Levéltári Szemle, 49. (1999) 4. szám - DOKUMENTUM - Szabó Csilla: Kisajátítható-e a baloldal?: ellenzéki politikai taktikák az 1872. évi országgyűlési választások küszöbén, Irányi Dániel és Kossuth Lajos levélváltásában / 22–38. o.

repülése" - a folyamatosan csökkenő előfizetői igény - a csőd szélére juttatta a napilapot. Irányi a rivális ellenzéki pártra és a Magyar Újságot szerkesztő politikustársára

39 hárította a szélsőbal választások előtti kilátástalan helyzetének felelősségét. Végső kétségbeesésében Kossuth segítségét kéri: Kossuth szélsőbalt támogató szavai gyógyírként hatnának az eltévelyedett választókra, no meg a párt sebeire is. Kossuth barátként és politikusként fogalmazta meg gyors

40 és kimerítő válaszát. Politikusként szembesítette Irányit annak elfogultságával, túlzott szubjektivitásával és politikai vakságával, valamint tisztázta azokat az elvi válaszfalakat, amelyek értelmetlenné és lehetetlenné teszik Irányi kérésének teljesítését - Kossuth határozott és egyértelmű támogatását a 48-as párt számára. Baráti türelemmel és nemes egyszerűséggel vigyázott ugyanakkor Irányi emberi érzékenységére, elhatárolódva, de tiszteletben tartva levelezőpartnere politikai véleményének és gondolkodásának másságát. A levélváltást eddig egyetlen szempontból használta fel a történeti szakirodalom: Tóth Ede a két ellenzéki párt együttműködési és egyesülési szándékait kutatva utal rá - lábjegyzetben - Mocsáry Lajos politikai életútját feldolgozó monográfiájában

41

. Kétségtelen, hogy e tárgy áll a dokumentumok gondolatvilágának középpontjában. Ám a szövegek alaposabb feltárásával számos, a korszak ellenzéki politikai viszonyait és stratégiáit illető értékes információra is bukkanhatunk. Rögtön kapcsolódva a szélsőbal és balközép együttműködési és egyesülési szándékait boncolgató eseményekhez, a levélváltásból képet kapunk az ellenzéki pártokon belüli frakciók létéről és befolyásáról. Mindkét ellenzéki pártban megtalálhatjuk az egyesülés híveit és ellenzőit, melyek közül a balközépben az utóbbiak dominanciája érvényesült az 1872-es választásokat előkészítő stratégiai döntéseknél. A 48-as pártot illetően Irányi pártállását ismerhetjük meg tisztán e kérdésben: nem támogatta a közösséget. Ha mindezt kiegészítjük avval az ismerettel, hogy e választás előkészületei során Irányi vezette a 48-as párt választási bizottságát, kétségtelen tényként áll előttünk az Irányi-féle irányvonal befolyása a szélsőbalban, már ami az egyesülés kérdését illeti

42

. E kérdés egyébként az ellenzéki politikai stratégia egyik kulcsproblémája volt a korszakban. Az 1860-'70-es évek fordulóján ugyanis még nyitott kérdés volt a kiegyezést védő Deák-párt többségének hosszútávú megőrzése. Hiszen például az ellenzék egésze az 1869-es országgyűlési választásokon már tudott annyi jelöltet állítani, hogy elvileg átbillentsék a mérleget, azaz megszerezzék a többséget. A kormánypárt evvel szembeni félelmét világosan jelezte a következő választások előtt indítványozott, választójogi szűkítése39 Helfy Ignácra, aki 1871 és 1873 között vezette a 48-as párt napilapjának szerkesztőségét. 40 Válaszát már 6 nappal Irányi levelének keltezése után leírta, csak postára adása húzódott el még 4 napig. 41 Mocsáry Lajos: balközép párti politikus, országgyűlési képviselő, a két ellenzéki párt egyesülésének következetes szószólója. Tóth Ede: Mocsáry Lajos élete és politikai pályakezdete 1826-1874. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967. pp. 220-223. 42 Érdekes stratégiai kereszteződéseket figyelhetünk meg egyébként a 48-as párt 1872-es választásokat megelőző politikájában és frakcióinak belső egyensúlyában. Noha Irányinak sikerült érvényt szereznie az ellenzéki együttműködésben vallott nézeteinek, a választások előtt kiadott pártprogramra (1872. január 21.) viszont abszolút mértékben a párt radikálisabb programot hirdető szószólóinak nézetei nyomták rá bélyegüket. Ez lehettett akár egy belső kompromisszum eredménye is. Újabb érdekesség azonban, hogy az a - Helfy Ignác és Simonyi Ernő vezette - frakció támogatta az ellenzéki egyesülést, amely radikalitásából adódóan ennek sikerességére kevésbé számíthatott, mint a mérsékeltebb elveket valló irányzat. Ellentmondásról azonban szó sincs. Igaz ugyan, hogy Helfyék maximálisan készségesek voltak a nagyobb ellenzéki párt prioritásának elismerésében a választási együttműködés kérdéseiben (pl. jelöltvisszavonás), ám az egyesülés gondolatát kizárólag a szélsőbal vezetésével támogatták. Választások előtti együttműködési hajlandóságuk politikai pragmatizmusuk eredménye. 24