Levéltári Szemle, 48. (1998)

Levéltári Szemle, 48. (1998) 1. szám - KILÁTÓ - Glück Jenő: Aradi levéltári források a francia háborúk idejéből, 1792–1815 / 55–61. o.

mint például 1814-ben, midőn a megye igyekezett a katonakötelesek között sorshúzást bevezetni (435/1814). A sok panasz nyomán néhány esetben a hadsereg elbocsájtotta a befogott újoncot, a legtöbb esetben azonban helyettesállítást követelt, illetve a felszerelés megtérítését. így például 1809-ben egy Székudvarról származó gyalogos elbocsájtása alkalmával a helyettesen kívül 59 frt. felszerelési díjat róttak ki (279/1809). A sorozatos „katonafogdosások" hatására különböző módszerek alakultak ki a bevonulás elkerülésére. A borosjenői főszolgabíró 1813-ban részletesen ismertette a megyével az erdőkbe menekülő fiatalok esetét. Sok ifjút a marosmenti sószállítók rejtegettek, akiknek házai adó- és katonaállítási mentességet élveztek. Egy 1814-ben végzett ellenőrzés alkalmával ezekben a házakban 257 katonakötelest találtak (189/1814). A szaporodó nehézségek következtében már 1793-ban napirendre került a háború idejére szóló önkéntes katonai szolgálat ügye. E téren a hadsereg segítségére voltak egyes tehetős elemek is. 1794-ben a Kaiser lovasezred 14 újoncából tizenkettőnek a zsoldját és költségeit tizenkét esetben Lovász Zsigmond kamarai igazgató, két esetben Arad megye fedezte (57/1794). A holdmézesi földesúr 1809-ben négy jobbágyot állított fegyverbe a háború idején azzal az ígérettel, hogy szolgálatuk végeztével nem öröklődő tehermentes negyedtelekkel jutalmazza őket (669/1809). A megye a maga részéről igyekezett további engedményeket felmutatni. 1800-ban úgy rendelkezett, hogy a jelentkezők egyszer és mindenkorra mentesülnek a sorozás alól, ők és atyjuk mentességet élveznek a fejadó fizetése alól (AVC, 164/1800). Ismerünk felajánlásokat a görögkeleti klérus részéről is. Akisjenői plébános 7, a talpasi 3, a nadabi egy katonaállítást vállalt (413/1795). A vármegyei Ígéretek azonban csupán részben teljesedtek be. A lünnevillei béke (1801) után például özönlöttek a panaszok a haza nem engedett önkéntesek ügyében (9, 14, 15, 70, 87, 92, 93, 135/1803; 103, 556/1804). A Helytartótanács 1803 nyarán az újabb megkeresésekre azt választolta, hogy az illető évre engedélyezett elbocsájtások létszáma kimerült és továbbiakról csak a jövőben lehet szó. Adataink szerint 1803-ban összesen 97 önkéntest engedtek haza (158, 206/1803). A megye 1805-ben 149 főt reklamált (672/1805), és a kérdés még 1806-ban is napirenden volt (417/1806). A katonaállítás másik forrása a légiók alakítása volt. Az úgynevezett görögvalah légió 1793-ban ezer főt igyekezett toborozni. Arad megyében a megbízást Theodosie Ioanovici archimandrita kapta, az anyagi alapot pedig a görög és macedoromán közösségeknek kellett biztosítaniuk. A harctérre induló csapattest Bécsben a császár előtt is tisztelgett. Úgy látszik, szolgálata csupán 1798-ig tartott, midőn 101 aradi tagját leszerelték (793/1798). Az úgynevezett szerb légió tevékenysége Arad vidékén főképp 1813-1814ben érzékelhető. Királyi rendeletre ideiglenesen központját is Aradon helyezték el (1009/1813). Annak ellenére, hogy megyebeliek nem léphettek a légióba, mégis számosan kerültek kötelékébe. Végül a Helytartótanács is belenyugodott a helyzetbe, és a belépőket beszámították a megye újonckötelezettségébe. Végül 1814-ben rendelkezés érkezett, hogy amennyiben még nem indultak a táborba, úgy a újoncokat az egyes ezredeknek adják át (268, 402, 443, 466/1814). A közép- és modernkor határán mozgó államszervezet még fenntartotta a nemesi felkelés elavult intézményét. Arad megye viszonylatában 1800-ban került sor először az alkalmazására (142/1800), helyi viszonyok folytán megvalósítása eleve kizárt volt. A csekély létszám emelésére kezdettől fogva bevonták például a világosi járásban a „tisztesebb állapotú" egyéneket is. Nagy fegyverhiány mutatkozott. Az aradi járásban 70 puskát és 30 pisztolyt írtak 57