Levéltári Szemle, 48. (1998)

Levéltári Szemle, 48. (1998) 3. szám - MÉRLEG - Pritz Pál: Anton Czettler: Pál Graf Teleki und die Aussenpolitik Ungarns 1939–1941. München, 1996 / 60–65. o.

hatalmi-középhatalmi ábrándokat kergetve akarta elérni. Czettler Antal a magyar nyelvű kiadásban is Juhász-Tilkovszky felfogását bírálva így ír: „Teleki nem 'osztályszemléletétől' vezettetve lett öngyilkos, hanem családi okokra visszavezethető depressziója és a nemzet pusztulása miatti aggodalma miatt menekült az önkéntes halálba." (339) Mindezzel szemben azt kell mondanunk, hogy effajta leegyszerűsítő álláspontot nem lehet a bírált szerzőknél kimutatni. Ok arról beszélnek, hogy a depresszióra hajlamos Teleki politikájának csődje miatt lett öngyilkos, ennek a politikának pedig erős osztálymeghatározottsága volt. Röviden szólva: a korabeli magyar politikai elit valóban egyoldalúan előtérbe állított revíziós politikája - az ország geopolitikai meghatározottsága mellett-jelentős mértékben hozzájárult a bekövetkezett csődhöz. Ami pedig a második pontot illeti: kétségkívül jó adag egyoldalúság volt a „haladó erőkkel" való összefogás számonkérésében. Amit azonban Czettler Antal ennek kapcsán felemlít - ti., hogy ekkortájt inkább a nyilasok előretörése és a szociáldemokrácia térvesztése jellemezte a magyar belpolitikai helyzetet - az részben olyan közhely, amelynek számbavétele természetesen Juhász-Tilkovszky ismeretanyagából sem hiányzott, másrészt pedig a szerző ezek kapcsán meglehetősen süppedékeny talajra lép. Az osztályérdekek kapcsán annak állítása ugyanis, hogy a „nyílt társadalom elvét" Teleki társadalmi rétege magasra tartotta (255) - ez bizony teljesen történelmietlen állítás. A manapság divatos kifejezésnek a tárgyalt időszakba történő visszavetítése semmiféle alappal nem bír. Nemhogy nem akartak nyitott társadalmat, még arra sem voltak képesek, hogy a teljesen elavult nagybirtokrendszert felszámolják. És ebben végső soron Teleki sem tudott megértő lenni. Az egyébként kezdetben általa támogatott Táj- és Népkutató Intézet 1938. évi kiállításának ugyancsak általa elrendelt bezáratása mindennél többet mond erről. A magyar külpolitika már Trianon óta kényszerpályán mozgott, ám azért, hogy ezen a kényszerpályán egyre kisebb lett a mozgástér, az uralkodó elitnek is megvolt a maga felelőssége. A Trianon óta elmúlt két évtizedben több alkalommal volt lehetőség a korrekcióra. így például 1934 végén is, amikor Magyarország lényegében már megszabadult a marseille-i gyilkosság nyomán rászakadt mély külpolitikai krízistől. „Lesz-e reform?" - kérdezte Németh László a Magyarország c. napilap 1934 karácsonyi számában megjelent írásának már címével is. Abból indul ki, hogy a mély külpolitikai krízistől való megmenekülést belső önvizsgálatra, az eddig követett módszerek elejtésére, jobbak megválasztására kell felhasználni. Kemény szavakkal ostorozza az „ostoba revizionista lármát", melyet az itthon élők meguntak, a kisebbségi sorsban élők pedig megsínylették. „Tessék a bömbölő honfibú táplálására fordított összeget - követeli - okosabb dolgokra fordítani ... Az elveszett területet - állítja nem csekély bátorsággal - 'vissza'-szerezni nem lehet, de szívós munkával 'meg

5 lehet szerezni valami mást a kis népek övében: a magyarság primátusát. Ennek azonban első és egyetlen feltétele: a magyar reform. Magyarországnak egy külpolitikája van ma: a belpolitika. Kifelé hallgatni, befelé tenni: ezzel erősödünk meg kifelé is." (Kiemelés - P. P.) Németh Lászlónak mélységesen igaza van, amikor a hatalom birtokosai által - manipulatív szándékkal - tovább deformált nemzettudatot ostorozza, aminthogy nem kétséges: nem a követett, hanem a belügyekre hangsúlyozó politika felelt volna meg a nemzet tényleges érdekeinek. írása mégsem mentes az illúzióktól. Belpolitikailag nem veszi tekintetbe, hogy a „bömbölő hofibú táplálásának" a rendszer létébe kitéphetetlenül gyökerező okai voltak, és ilyenformán a külpolitikának nem csupán rendszerstabilizáló, hanem rendszerkonzerváló, a belső megújulás szükségességét elodázó funkciója is volt. El 64