Levéltári Szemle, 48. (1998)

Levéltári Szemle, 48. (1998) 3. szám - MÉRLEG - Pritz Pál: Anton Czettler: Pál Graf Teleki und die Aussenpolitik Ungarns 1939–1941. München, 1996 / 60–65. o.

Czettler Antal munkája olyan korszakban és olyan körülmények között született, amikor a szerző tollát nem bénították ideológiai kötöttségek, a reális történelemszemlélet eljutása elé nem tornyosultak napi politikai akadályok. A nagy szorgalommal, jó szintetizáló képességgel, érdekfeszítően megírt munka - amellett is, hogy sok ponton árnyaltan követi az események fonalát, jó irányban korrigálja a szakirodalomban fellelhető téves állításokat, biztos tudás alapján cáfolja meg ismét (például) a Teleki halála körül kivirágzott legendát, hangsúlyozza maga is a Teleki- és a Bárdossy-kormány vonalvezetése közötti folytonosságot - számos alapvető kérdésben nem kamatoztatja a nagyobb időtávban, a kedvező megírási körülményekben rejtőző lehetőségeket. A szerzővel természetesen teljes mértékben azonosulni lehet, hogy az árnyalt ábrázoláshoz tekintetbe kell venni a Harmadik Birodalom Magyarországra gyakorolt geopolitikai nyomását, a szovjet veszélytől való félelmet, a magyar társadalomban megmutatkozott nemzetiszocialista szimpátiákat, a trianoni békeszerződés okozta súlyos következményeket. (7) Osztani lehet azt a felfogást is, mely szerint hazánk második világháborús tragédiája elsősorban azzal a körülménnyel függ össze, hogy a magyar területi követeléseket csak a hitleri Németország expanziós külpolitikája révén lehetett érvényesíteni. (8) Mindebből azonban nem lehet levonni azokat a következtetéseket, amelyeket Czettler Antal megfogalmaz. Észak-Erdély visszaszerzését diplomáciai remeklésnek aligha lehet mondani. Czettler Antal szerint pedig erről van szó, mégpedig abban az értelemben, hogy Telekinek sikerült az eredetileg erős német nyomást legyőzni. Nem pontatlan fogalmazásról van szó, mert ugyanitt a szerző a második bécsi döntést a Teleki által meghatározott magyar külpolitika „utolsó csúcspontjának" mondja. (258) Ez a beállítódás megakadályozza a szerzőt abban, hogy a korszakról szerzett gazdag ismeretei birtokában felismerje: éppen ellenkezőleg történt, a második bécsi döntés elfogadása még az elsőnél is súlyosabb külpolitikai hiba volt, amelynek azonnal meg kellett fizetni az árát. Czettler Antal természetesen ismeri a tényeket, „csupán" a közöttük meglévő eltéphetetlen kapcsolatot, nem látja helyenként meg, így annak számbavétele helyett csupán a személyiséglélektani következményt regisztrálja. Tehát megemlíti, hogy a második bécsi döntés napján alá kellett írni a Volksbundot legalizáló népcsoportegyezményt, sőt azt is elmondja, hogy azt Berlin a döntőbíróság számlájaként prezentálta, azonban az effajta fogalmazás mintegy relativizálja a szoros kapcsolatot, és mindehhez azt fűzi hozzá, hogy Teleki ekkor zuhant először életveszélyes depresszióba. (258) Mindezzel a szerző akarata ellenére is helytelen képet rajzol a miniszterelnök mentális habitusáról, és azokat a korabeli elfedő tendenciákat erősíti, amelyek Teleki öngyilkosságát teljesen személyiségi okokra, s nem politikája teljes csődje felismerésére vezették vissza. Czettler Antal felfogásának súlyos hibája annak feltételezése, mintha a háromhatalmi szerződéshez való csatlakozást el lehetett volna (a döntőbíráskodás elfogadása után) kerülni. (235) Ennek a hibának a gyökere is a bécsi döntés helytelen interpretálása. Az a fajta beállítás, mintha a háromhatalmi szerződéshez való csatlakozásra azért került volna sor, mert Sztójay Döme személyében a magyar diplomáciának kétségkívül „túlbuzgó" személye tevékenykedett a német fővárosban, megint nem más, mint a súlyos történelmi lépés elpszichológizálása, miközben teljesen elmosódik a döntőbíráskodás elfogadása miatt tovább súlyosbodott történelmi meghatározottság. Abban igaza van a szerzőnek, hogy a háromhatalmi szerződéshez történt csatlakozás után az országra nehezedő német nyomást többé már alig lehetett ellen61