Levéltári Szemle, 48. (1998)

Levéltári Szemle, 48. (1998) 2. szám - G. Vass István–Sárközi János–Tilcsik György: Az önkormányzati levéltárak 1992–1996 közötti tevékenységéről készült szakfelügyelői jelentések összegző értékelése / 29–40. o.

települések rendelkeznek, a megyék ebből a szempontból gyenge pozíciót foglalnak el. Részben ez magyarázza azt a nyomasztó képet, amely a megyei levéltárak költségvetési adatainak elemzéséből rajzolódik ki, bár hozzá kell tenni, hogy az egyes intézmények között ezen a téren is jelentős különbségek fedezhetők fel. Kérdés ezek után, hogy a jelenlegi levéltári struktúra mennyire tekinthető stabilnak. Ha igen, akkor a meglévő keretek között milyen lehetőségek-eszközök adódnak az intézmények anyagi helyzetének, szakmai munkájának javítására. Ha nem, úgy a fokozottabb állami költségvetési támogatás esetén egy centralizáltabb levéltári hálózat, vagy a települési önkormányzatok nagyobb szerepvállalásával mégis inkább az általuk fenntartott decentralizáltabb, differenciáltabb intézményhálózat kialakulása felé vezet-e az út. A vizsgált időszakra esett a kárpótlási törvényekből a levéltárakra háruló feladatok végrehajtásának túlnyomó része. Az intézmények „kisebb zökkenőktől eltekintve" megbirkóztak a hatalmas kihívással. A kárpótlással Összefüggő ügyfélszolgálati munka ugyan sok nehézséget okozott, de sehol sem idézett elő lényeges fennakadást, s nem keletkezett olyan helyzet, ami külső beavatkozást igényelt volna. Kevésbé értékelhető pozitívan a gazdasági változásokra, a privatizációra, a vállalatok átalakulására, az új gazdasági társaságok létrejöttére, ül. a csődtörvény levéltári vonatkozású kihívásaira adott bizonytalan, helyenként nem kellően átgondolt válasz. A gazdasági élet lavinaszerű átalakulásából fakadó feladatok - az illetékességi - és gyűjtőkör tisztázása, új típusú kapcsolattartás a gazdálkodó szervekkel, a csődtörvény vonatkozó előírásainak végrehajtása stb. - felkészületlenül érték a levéltárakat. Érzékelték ugyan, hogy jelentős mennyiségű maradandó értékű irat került veszélybe, de a felvetődött problémát átfogóan kezelő koncepciót sem együttesen, sem külön-külön nem tudtak kialakítani, igaz, ehhez hatékony szakmai, kormányzati támogatást sem kaptak. Mindez elősegítette, hogy egyes levéltárak kétes értékű, a jövő szakmai kihívásai szempontjából káros „bértárolási kalandokba" bocsátkozzanak, amelyeket aztán tovább gerjesztett a fentebb már említett folyamatosan romló költségvetési helyzet. Amikor a levéltárak bértárolási gyakorlatát elmarasztaljuk, mert károsan befolyásolják a köziratokkal kapcsolatos iratátvételi tevékenységet és hátráltatják a belső feldolgozó munkát, azt sem hallgathatjuk el, hogy a rendezetlen jogi-anyagi háttér miatt a törvényalkotókat és a kormányzatot is felelősség terheli az iratanyaggal való kalmárkodás gyakorlatának kialakulásáért. Megfigyelhető, hogy a levéltárak költségvetésén belül a bérek és a különféle járulékok aránya folyamatosan növekvő tendenciát mutat, ezzel fordítottan arányos a szakmai feladatokra fordítható összegek nagysága. Ugyanakkor a levéltárak egy része tetemesen növelte saját bevételeinek arányát, így kompenzálva az előbb említett kedvezőtlen tendenciát, de ezzel egy új, talán még veszélyesebb trendet indítottak be, hiszen a fenntartó is érdekelt a bevételek fokozásában vagy legalábbis szintentartásában, ami az említett intézményeket tartósan ezen a kényszerpályán tarthatja. Az államtitokról és a szolgálati titokról szóló 1995. évi LXV. törvény levéltári vonatkozású rendelkezései zömének végrehajtása ugyancsak a vizsgált korszakra esett. Ez utóbbi törvény és a végrehajtására kiadott kormányrendelet nem csak a minősítések /visszaminősítések határidőre történő lebonyolítása miatt adott jelentős munkát a levéltáraknak, hanem a gyűjtőterület és a kutatószolgálat terén is új, megoldandó feladatok elé állította ezen intézményeket. Sajnálatos, hogy miközben az említett törvények, rendeletek végrehajtása 30