Levéltári Szemle, 47. (1997)

Levéltári Szemle, 47. (1997) 1. szám - DOKUMENTUM - Varga László: Andropov jelenti: a Szovjetunió budapesti nagykövetének tárgyalásai vezető magyar politikusokkal 1956. április 18. és szeptember 3. között / 9–31. o.

Andropov jelenti A Szovjetunió budapesti nagykövetének tárgyalásai vezető magyar politikusokkal 1956. április 18. és szeptember 3. között Mint minden diktatúra, a kádári is, különleges jelentőséget tulajdonított történelmi küldetésének, s ebből adódóan hajlott a historizálásra, legitimitását saját történelméből vezette le. A rendszer egyik utolsó főideológusa, Berecz János, éppen ennek jegyében küszködött „történetíróként" szinte egész életművében a kontinuitás és diszkontinuitás dilemmájával, ahogy maga Kádár, ő sem tudta eldönteni, mi az, amit a kádárizmusnak az előző - Rákosi Mátyás nevével fémjelzett - korszakból vállalni kell, smia megtagadandó. 1989-1990 fordulóján ismeretlen volt még e kontinuitás egyik leglényegesebb kérdése, nevezetesen, hogy akár a Rákosi-féle, akár a kádári rendszer mennyiben volt vazallus, mikor és miként cselekedett saját akaratából, s mikor követte hűen - vagy akár túlteljesítve - a Moszkvából jött „ukázokat". Ha csak résnyire is, de azóta feltárultak a legféltettebb egykori szovjet levéltárak titkai. 1993-ban szinte egy időben jelent meg az orosz elnök ajándéka, a „Jelcindosszié",

1 s ennek sajátos pandanja, a - címében is találó -Hiányzó lapok.

2 Egyre kevésbé beszélhetünk tehát - akár e téren sem -„fehér foltokról". Mindezek ellenére bizonyára érdeklődésre tarthatnak számot a most közölt, Magyarországon eddig részben ismeretlen levéltári források, amelyek az Orosz Föderáció Külügyminisztériumának Levéltárából (A13I1PO = ApxMis mieiiineíí nonHTHKH PoccMtícKOti <t>eaepauMH) kerültek e folyóirat hasábjaira. Ezek az Andropov-jelentések már nem szolgáltatnak igazi szenzációt, többékevésbé tudtuk, sejtettük tartalmukat, mégis adalékai lehetnek annak a történészi, levéltárosi „aprómunkának", amely, akár a hazai források feltárása során is előttünk áll, tisztázni a részleteket, a hogyan történt és miért történt kérdést, igazolva a múltnak Thomas Mann-i kútját, amely „mélységesen mély", mondjuk inkább feneketlennek. Zavarba ejtően sok címet kínálnak ezek a dokumentumok, a 40. évforduló inspirálja, hogy nevezzük „ Útban a forradalomhoz", csakhogy lényegük éppen az, mennyire nem látták sem Andropov tárgyaló partnerei, sem maga a szovjet nagykövet előre a pillanatok alatt bekövetkezőt, magát a forradalmat, talán az egyetemes történelem utolsó klasszikus forradalmát. Nevezhetnénk „Moszkva ágensei jeletéseinek", csakhogy Andropov magyar tárgyaló partnerei nem hitték magukat egy idegen eszme ügynökeinek, ők valóban hitték, hogy - kisstílű vitáikban - a Sztálin utáni Kreml fog nekik igazságot szolgáltatni, így tehát hitükkel szemben - mégiscsak ágensek voltak, a szó valódi értelmében. Ennek az „igazságszolgáltatásnak" azonban tétje volt, nevezetesen maga a hatalom, nem a szocialista hatalom, mint olyan, hanem az Andropovhoz zarándoklók személyes hatalma. Rákosi szerette volna pártvezérségét megőrizni. A többiek, így GerőErnő, Kovács István, Kádár János viszont kivétel nélkül már 9