Levéltári Szemle, 47. (1997)

Levéltári Szemle, 47. (1997) 4. szám - HÍREK - Sipos Antalné: Sárközi Zoltán (1922–1997) / 67–70. o.

név-, helynév- és tárgymutató, milyen jó, hogy megvan, mennyire megkönnyíti a kutatást. Utolsó nagyobb repertóriuma a Magyar Általános Hitelbankról még kéziratban van, mivel az akkori Pénzügyminisztérium nem járult hozzá a megjelentetéshez az ismert politikai okokból. 1996-ban nyugdíjasként megbízást kapott a kézirat nyomdai előkészítésére, s nagy örömmel töltötte el, hogy bevezető tanulmányát nem szükséges átírnia, mivel nem aktualizálta, nem politizálta át a banktörténetet 1983-84-ben. Szeretett utazni, ismerkedni más országok levéltáraival. Nyelvtudása révén erre volt is lehetősége, az akkori viszonyokhoz képest elég gyakran, tíz alkalommal végzett hungarika-kutatást a szomszédos országokban: Jugoszláviában, a Szovjetunióban, Romániában, Csehszlovákiában, de az akkori Nyugat-Németországban és Olaszországban is. Bármennyire alapos és kiterjedt levéltárosi munkát végzett, idejét és energiáit ez nem kötötte le teljesen. Zoltán imádott írni, szinte már „grafomániás" volt, legalábbis ő maga magát annak nevezte. Repertóriumain kívül több mint 20 könyv megírásában vett részt, önállóan vagy társszerzőként, többszáz cikket írt szakmai és egyéb kiadványokba. A „történész vagy levéltáros" kérdést egyszerűen megoldotta: levéltárosi és történeti munkákat egyaránt írt. 1968-ban védte meg kandidátusi disszertációját „A summásrendszer kialakulása és szerepe a magyarországi mezőgazdaság kapitalizmuskori munkaszervezetében" címmel. A mű első változata, „A summások" már 1965ben megjelent „A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848-1914" című, Szabó István szerkesztette rangos tanulmánykötetben (majd annak 1972. évi 2. kiadásában). Levéltári módszertani munkáiban a gazdasági, vállalati levéltárak kérdéseit vizsgálta. A 60-as, 70-es években ez úttörő munka volt, hiszen a levéltárosok közül kevesen értettek ehhez a területhez. Módszertani cikkei ma is alapműveknek számítanak a vállalati iratokkal foglalkozó levéltárosok számára. Visszatérően foglalkozott az erdélyi szászok problémáival, több tanulmánya jelent meg ebben a témában. Történetírói munkásságának két legfőbb területe az üzemtörténet- és a hely történetírás. „Szolidan pozitivista" tanulmányai széles körű levéltári és könyvtári kutatómunkán alapulnak. Volt úgy, hogy ő keresett anyagot egy meghatározott témához, máskor levéltári kutatásai adtak ihletet egy-egy téma kidolgozásához. Nem tartozott a szobatudósok közé, a történelemben az élő múltat kereste. Szerette a történelmi példákat, hivatkozásokat, a jelen eseményei történeti hátterének magyarázatait szívesen fejtegette. Szabó Istvánnal együtt ő is vallotta, hogy „A történelem nem az enyészet őre. Ami elmúlt, nem hull a semmibe, hanem sorsa, alakítója annak, ami rákövetkezik. Bennünk él és szenvedélyeket táplál." Ebből a szemléletéből következően mindig valamilyen személyes vonatkozású, hozzá közel álló témát választott vagy talált. Különösen büszke volt „Mezőkövesd története 1275-1918" c. tanulmányára, amely a „Mezőkövesd város monográfiája" (Miskolc, 1976.) c. kötetben jelent meg. Ugyanitt jelent meg az „Elvándorlás, summásjárás" c. tanulmány is. Szülővárosának történetéről több más publikációja is napvilágot látott a Matyóföld c. helytörténeti periodikában. Gazdag irodalmi munkásságát látva igazságtalannak érezhetjük, hogy menynyire kevés szakmai kitüntetésben részesült azokban az évtizedekben, amikor a megbecsülésnek a kitüntetés, az érem volt a legfőbb megnyilvánulási formája. 1968-ban kapott Szocialista Kultúráért Érdemérmet, 1983-ban a Munka Érdemrend ezüst fokozatát. 1969-ben Mezőkövesd ajándékozta meg „A közösségért" jelvény broaiz fokozatával, majd 1979-ben a „Mezőkövesd városáért" emlékéremmel. A.Jklerikális múlt" végigkísérte munkás életét. 69