Levéltári Szemle, 47. (1997)

Levéltári Szemle, 47. (1997) 4. szám - HÍREK - Sipos Antalné: Sárközi Zoltán (1922–1997) / 67–70. o.

Szerencsére, Zoltán természetétói fogva vidám ember volt. Bizonyos fokú háttérbe szorítását érezte, de nem vált sértődötté, sem megkeseredetté. Egyegy írásának megjelenése kárpótolta az előléptetés, kitüntetés elmaradásáért. Márpedig minden évben, nyugdíjas éveiben is megjelent néhány műve, s ezt önmagában kitüntetésnek, ahogy mondta, „babérnak" tekintette. Fájdalmasan érintette, hogy a nemzeti ellenállásban való részvételét évtizedekig nem ismerték el. Volt bajtársaival mindig tartotta a kapcsolatot, ők ismerték és számon tartották. A Görgey-zászlóalj tagjai csak 1981-tól kaptak helyet a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségében, ekkor lett ő is tag, s ekkor kapta meg a Magyar Partizán Emlékérmet. (Tagja lett a rendszerváltás után alakult Magyar Ellenállási Szövetségnek is.) Az ellenállással kapcsolatos cikkeit az Ellenállók és Antifasiszták c. lap közölte. 1995ben megkapta a Nemzeti Ellenállásért emléklapot. Az akkori IV. osztály nemcsak szakmailag volt jó, hanem a munkahelyi légkör, a hangulat szempontjából is. Zoltán, a legidősebb, mindenben együtt volt velünk, akkori fiatalokkal. A sok munka mellett jutott idő jóízű beszélgetésekre, adomázásra, tavaszi hétvégi kirándulásainkra is eljött. Ezt természetesnek tartottuk, nemzedéki ellentétet vele kapcsolatban nem érzékeltünk. Örült, ha tanácsot adhatott, értő gonddal vette kézbe írásainkat. Mert nemcsak ő maga szeretett írni, a fiataloktól is megkövetelte volna azt a fajta publikációs tevékenységet, amit ő művelt. „Miért nem írod meg?" - zsörtölődött, ha valamelyikünk felvetett, de nem szándékozott kidolgozni egy érdekes témát. Igencsak nehezményezte, ha az embernek erre nem volt ideje vagy energiája. S bár bizonyos fokig „tanítványoknak" tekintett bennünket, nem restellt beülni közénk az „iskolapadba", közel 60 évesen a kezdő angol nyelvtanfolyamra, nem restellte kikérni véleményünket a present perfect helyes használatához, komolyan vette a leckéket is (beszélt németül, franciául, kicsit románul, olvasott latinul, egy keveset oroszul, a tanfolyam után az angolt is jól értette). A korkülönbséget csak pedantériájában és közmondásos takarékosságában éreztük, megmosolyogtuk, amint összegyűjtötte és jegyzetelésre használta a kidobásra ítélt papírlapok hátoldalát, gyűjtötte a szinte megfoghatatlanná zsugorodott ceruzákat. Minden délután végigjárta a raktárakat, és leoltogatta a villanyt az utcákban is. Gazdag életének szilárd hátteret biztosított a család. Intenzív szellemi munkája mellett feleségével együtt sok időt szentelt gyerekeinek, unokáinak, szívesen mesélt az ő életükről, sikereikről is. A családdal együtt művelte „birtokait" Alsóörsön, ahonnan nekünk is jutott friss füge, szőlő, bor. Az alsóörsi telek jelentette számára a vidéki életforma folytatását, a kikapcsolódást és az egészséges életmódot. A sors különös kegyetlenségeként itt érte a végzetes rosszullét, mindannyiunkat megdöbbentő tragikus hirtelenséggel. Nyugdíjasként is rendszeresen látogatott bennünket a mostani IV osztályon. Hozzánk tartozott „nem hivatalos" minőségben is, ha hosszabb ideig elmaradt, mi kerestük meg és hívtuk, szükségünk volt a vele való párbeszédre. Kutatott, írt, cikkek dedikált másolataival lepett meg, mesélt, beszélgetett, tervezgetett, ismerkedett a mostani fiatalokkal, egy időben hivatalosan is részt vett fiatal kollégák betanításában, s örült sikereiknek. Számoltunk azzal, hogy néhány munkánkba a továbbiakban is bevonhatjuk, tanácsát kérhetjük. Az erre tett ígéreteit már nem tarthatta be. Pedig lett volna még mit kérdezni tőle. Verba volánt, scripta manent. AZ szekció repertóriumaiban kis útbaigazító cédulákat találunk, Zoltán keze írásával, „lásd" vagy „vesd össze" felszólítással. Köszönjük, hasznát vesszük, de az elröppenő, élő szóval adott útbaigazítás fájdalmasan hiányzik. Sipos Antalné 70