Levéltári Szemle, 47. (1997)

Levéltári Szemle, 47. (1997) 4. szám - Tamáska Péter: A nyomdászok és a hozzájuk kapcsolt szakmák kulturális és sportélete az ötvenes évek első felében / 25–29. o.

tikáztak. Generációs életmintáik - a rendszeres olvasás, sportolás, színházbajárás, amatőr zenélés-éneklés, valamint az ehhez keretet adó munkásotthonaik és társasköreik — elvesztek a kulturális forradalom örvényében, vagy üres formákká változtak át. Nemcsak a különböző nyomdász szakmák, de szakszervezeti vezetőik életstílusa is alapjában változott meg. Galló Ernő főtitkár olymértékű személyiségváltozáson ment keresztül, hogy akik 1948 előtt becsülték, 1948 után alig ismertek rá. Megérte, hogy „Egyesült erővel" című - 1937-ben írott, a nyomdászszakszervezet megtartó erejét sugárzó könyvét tilalmi listára tették, miközben azzal dicsekedett, hogy ő Rákosi Mátyás kedvenc szociáldemokratája.

2 A nyomdászok nevelő, önfegyelmező és a szolidaritáson alapuló működése majd egy évszázadon át vezetőik erkölcsi tartásával függött össze, s amikor ez buborékként pattant szét, őket is elkapta az ötvenes évek hamis munkamorálja. Sokat dolgoztak, de sokat is csaltak ahhoz, hogy megérjenek. Mozgásterük és gondolkodásmódjuk beszűkült, s a kádári konszolidációt már csak úgy élték meg, mint egy sajátos munkásréteg a sok közül. A kép szomorú. Nyolctíz év alatt tönkrement egy, a német és az osztrák ipar fejlettségi mércéjével mérhető, élvonalba sorolt szakma.

3 A magyar átlaghoz képest viszonylag magasabb jövedelmek csak morfium-injekciónak bizonyultak: gépek és szakmunkások egyaránt elöregedtek. A nem különösebben szívderítő képet leplezni kellett valamivel. Ez a „valami" a munkásosztály paradicsomba menetelét bizonyító fikcióként a kulturális és a sportélet erőszakos felfuttatása volt. A nyomdászoknak most az államtól bérelt, hajdan önmaguknak épített központjában, a Gutenberg-házban lázas munka kezdődött. Itt működött a nyomdászok megmaradásra ítélt száztagú vegyes énekkara és szimfonikus zenekara. Felsőbb iniciatívára háromfelvonásos színdarabokat előadó színi együttest is alakítottak, az énekkart és a szimfonikusokat pedig a Magyar Rádióban is felléptették, mint a munkáskultúra reprezentánsait. Ami az üzemi kulturális tevékenységet illeti, 34 üzemben működtettek kultúrgárdát - közülük tízben énekkar is volt -, s 40 üzemben volt könyvtár. Jól érzékeltetik a divatos „kultúrmatinék" repertoárjának széles skáláját az 1950-ben, az iparági átszervezés második évfordulóján tartott műsor számai. A központi zeneés énekkar a Hunyadi László nyitányát, Alexandrov Sztálin-kantátáját és Hacsaturján Dal Sztálinról című művét adta elő. Az Állami Nyomda, a Debreceni Nyomda vegyeskara, a Pénzjegynyomda és a Gutenberg-ház népi tánccsoportja többek közt a Zúg a folyó című néger dallal, Kodály gyűjtéseivel s a Bohéméletből vett részletekkel lépett fel. A központi színjátszó csoport Húszéin Mahtarov türkmén író kolhoz-színdarabját, a Dzsemált adta elő. A Városi Színházban (Erkel) tartott előadás végén az egyesített énekkarok a kor kedvelt indulóját, a „Sződd a selymet elvtárs"-t és az Internacionálét énekelték.

4 Az „éneklés" mindennapos munkahelyi foglalatossággá vált. A „tömegénekeltetés állítólag jól megy az üzemekben - jelentette a SZOT instruktora ebéd alatt, munka előtt, pártnapon, szeminárium előtt folyik az éneklés. A szakszervezet dolgozói minden reggel 10 perccel előbb jönnek be és akkor énekelnek." Az „énekszó" felcsendülése persze csak részben felelt meg a Szaktanács képviselte kiismerhetetlen politikai vonalvezetésnek. A Kultúrosztály ugyanis már 1950-ben javaslatot hozott a „profizmus" visszaszorításáról és a megszüntetett ének-, zene- és önképzőegyesületek „kocsmai" hatásának visszaszorításáról. A fúvószenekarok, énekkarok, s általában a zenekarok életéből száműzni kívánták a „kispolgári szellemet" és a szociáldemokrata befolyást, ugyanakkor az országos kulturális versenyeken kitűnt énekeseket és táncosokat profi módra az Állami Népi Együttesbe, a kultúraktivistákat pedig a Népművelési Minisztériumba irányították.

5 26