Levéltári Szemle, 47. (1997)

Levéltári Szemle, 47. (1997) 3. szám - MÉRLEG - Blazovich László: Pécs ezer éve. Szemelvények és források a város történetéből (1009–1962). Főszerk. Márfi Attila. Pécs, 1996 / 67–69. o.

Pécs ezer éve Szemelvények és források a város történetéből (1009-1962) Történelmi olvasókönyv. Főszerk.: Márfí Attila. Szerk.: Nagy Imre Gábor és dr. Kövecs Ferenc. Kiadó: Pécs Története Alapítvány. Pécs, 1996. 378 p. A történeti olvasókönyvek műfaján belül az 1960-as évek elején, amikor a lassú politikai olvadás hatására a helytörténetírásnak is engedélyeztetett hosszú Csipkerózsika-álmából felébrednie, egy olvasókönyvfajta, a megyetörténeti olvasókönyv is életre kelt. A kezdetek a Zala Megyei Levéltárhoz és tudós igazgatójához, Degré Alajoshoz kötődnek, de a zalai példát hamarosan követte a többi levéltár. Az állami levéltári hálózat részeként 1950-ben alakult megyei levéltárak, amelyek az illetőségi területükön korábban működött levéltárak anyagát is megkapták, belső szakmai feladataik elvégzése mellett eme kiadványokkal nyitottak kaput a tudományos és közművelődési élet felé. A szerény terjedelmű és formájú első köteteket a jóval gazdagabb dokumentumanyagot tartalmazó, igényesebb kiállítású kötetek követték, amelyek közül mások mellett a Kanyar József szerkesztette Somogy megyei, a K. Balogh János által szerkesztett Tolna megyei és a Komoróczy György által készített Hajdú-Bihar megyei kötetek emelkednek ki. Egyúttal kialakultak a kötetek műfaji sajátosságai is. A megyének mint közigazgatási egységnek a történetét az államalapítástól, illetve az odavonatkozó első írásos forrásanyag megjelenésétől a jelenkorig vitték, ám a lezárás időpontjában nem alakult ki egységes szemlélet. Az egyes dokumentumokat a magyar történelem korszakai helyi alakulásának megfelelően tagolták fejezetekbe. A dokumentumok közlésének módja általában a következőképpen alakult: sorszám, cím, a dokumentum jobb megértését szolgáló szituációleírás, a dokumentum szövege, amely sok esetben a helyhiány miatt rövidítve jelent meg az ismeretterjesztés szepontjából talán helyesen, irattani szempontból helytelenül -, a textust pedig jegyzetek követték a szerkesztői szándéknak és indulatnak megfelelő terjedelemben és mélységben, mivel nem dolgoztak ki, mint ahogyan az egyéb részekre sem, kötelező érvényű szerkesztési és forrásközlési szabályokat, ami végeredményben nem is baj. Amíg a megyék majd mindegyikéről készült a történetét illusztráló olvasókönyv, ami nyilván annak következménye, hogy a megyei levéltárak 1968-tól megyei fenntartású intézmények lettek, addig városok vagy kisebb települések sorsának alakulását bemutató vállalkozások nem láttak napvilágot. Üdítő kivételt jelentett Oltvai Ferenc Szeged múltja írott emlékekben című munkája. Éppen ezért üdvözlöm örömmel a pécsiek vállalkozását, amely e tekintetben bővíti a palettát, hiszen az olvasó várostörténetről szóló kötetet vehet a kezébe. A kötet szerkesztői Márfi Attilával az élen az olvasókönyvek legjobb hagyományait követve alakították ki a kötet szerkezetét és az egyes dokumentumok közlésének módját. A sorszámot a cím, azt a szituációleírás és a forrás követi, majd a lelőhely és a vonatkozó szakirodalmi tételek felsorolása zárja a dokumetumhoz kapcsolódó apparátust. Mivel nem tudósok számára készült a könyv, helyénvaló a szakirodalom bemutatása is, ha nem is törekedtek a teljességre, mert a téma iránt érdeklődők fogódzót kapnak arra nézve, merre induljanak, ha további ismeretekre vágynak. A közreadók célja elsősorban a nagyközönség igényeinek kielégítése volt, így szemelvényeket adtak közre, nem törekedtek a teljes forrásközlésre. Ebben is eme műfaj szabályait követték. 67