Levéltári Szemle, 47. (1997)

Levéltári Szemle, 47. (1997) 3. szám - MÉRLEG - G. Vass István: Rendőrségi napi jelentések 1956. október 23–december 12. (Belügyi iratok 1.) Bp., 1996 / 63–66. o.

őrkapitányság Karhatalmi Ezrede, az I. Forradalmi Honvéd Tiszti Ezred, az ORFK Karhatalmi Parancsnoksága és az alája rendelt karhatalmi egységek, illetve az ORFK Politikai Nyomozó Főosztálya - megszervezését és működését. Ezekről a titokzatosság övezte, az állampolgárok által átláthatatlan szervekről e tanulmányból minden eddiginél világosabb és részeltesebb áttekintést nyerhetünk. A szövegeknek csupán a felesleges ismétlések elkerülését célzó szelektálása, illetve a szöveggondozás általában átgondolt, igényes munkát tükröz, bár ez utóbbi vonatkozásban mintha nem lenne minden rendben: a szerkesztői tájékoztató szerint az eredeti szövegeket tiszteletben tartották, csak nyilvánvaló hiba esetén eszközöltek javítást. Ennek ellentmondani látszik többek között a 47. oldal utolsó bekezdésében olvasható alábbi mondat. „A megyei főosztály illetve járási szervek államvédelmi vezetőit a beosztottait, a miniszteri parancsnak megfelelően lettek leszerelve és az állomány a lakásán tartózkodott, illetve tartózkodik." Gyakori eset, hogy az eredeti szövegben ragok, toldalékok maradtak le egyes szavakról, s az olvasónak nagy képzelőerőre van szüksége ahhoz, hogy a szöveg értelmét kihámozza. Mind ilyen esetben, mind a fenti idézett mondathoz hasonló hibák esetében (feltéve, hogy nem sajtóhibáról van szó!) a tapintatos közbeavatkozás, főként a szögletes zárójelbe tett kiegészítés „emészthetőbbé" tenné az egyébként is eléggé szürke, nehézkes szövegeket. Ha pedig a hibák meghagyásával a jelentést tevők igénytelenségét, felkészültségük hiányosságait akarták dokumentálni, az efféle mondatok után feltétlenül be kellett volna szúrni zárójelben egy „az eredetiben így!" megjegyzést. A szövegközlést érintő - a fentinél lényegesebb - probléma az iratokban szereplők nevének kezelése. A szerkesztői tájékoztató szerint a neveket csak akkor közlik, ha az illető neve más kiadványok révén ismeretes, ha viselői köztisztséget töltöttek be, illetve ha a jelentést mint közokiratot látták el aláírásukkal. Ezek az elvek lényegében megegyeznek az adatvédelmi törvény előírásaival és az adatvédelmi biztos többször kifejtett álláspontjával (legutóbb Kenedi János Kis Állambiztonsági Olvasókönyve is ezt a gyakorlatot követi), a történeti kutatás számára azonban lényeges veszteséget okoznak. A történelem ugyanis mi másról szólna, mint emberek cselekedeteiről? Ha a cselekvő ember megnevezhetetlenné válik, akkor magának a történetírásnak az értelme kérdőjéleződik meg. A nevek, a személyek ismerete teszi lehetővé a különböző dokumentumokból megismerhető események, jelenségek, emberi törekvések összekapcsolását, az összefüggések feltárását. Az egyes emberig lehatoló forrásfeltárás nélkül lehetetlenné válik a történeti szociológiai kutatás is. Hogy egy példával éljek: a gádorosi T. I. kisparaszt december 5-én, 9-én és 11-én konok kitartással tüntetéseket szervezett a helyi termelőszövetkezet központjához, hogy betagosított földjüket visszaköveteljék. Miért kell eltitkolni, hogy ki volt ez a T. L? Valószínűleg azonos azzal a Tóth Istvánnal, akinek a neve a korabeli helyi újságokban gyakran szerepelt, s a későbbi helyi fehér könyvek is említenek. Persze nem biztos, hiszen lehet, hogy a rendőrségi iratban Török Imre szerepel. De mi értelme van az ilyen adatvédelemnek, amelyből az érintett személy és a hagyományápolásban érdekelt helyi közösség valószínűleg egyáltalán nem kér. Az érintettet, illetve hozzátartozóit ugyanis megfosztják attól, hogy legalább utólag kapjanak erkölcsi rehabilitálást az egykori nyilvános meghurcolásért, a helyi közösséget pedig megfosztják attól, hogy ezt az adalékot is beépítsék a maguk hagyományápolásába. S hogy az adatvédelmi előírások és a történeti publikációk érdekeinek ésszerű összeegyeztetését kívánó álláspontommal nem vagyok egyedül, példaként hadd hivatkozzam a Legfelsőbb Bíróság munkatársai által készített kiadványsorozatra (Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez), amelyben az 65