Levéltári Szemle, 47. (1997)

Levéltári Szemle, 47. (1997) 3. szám - MÉRLEG - Sipőcz László: Horst Haselsteiner: Bosnien–Hercegovina. Orientkrise und südslavische Frage. Wien, Köln, Weimar, 1996 / 56–63. o.

memorandumában is hangsúlyozza.

23 A két tartomány lakosságának tartásáról érdemes megjegyezni, hogy míg Auffenberg a katolikus horvát lakosság (nem meglepő) pozitív lojalitását és az ortodox szerb lakosság negatív, elutasító magatartását kiemeli, addig a muzulmán lakosság mind az annexió előtt, mind pedig utána egykedvűségével tűnik fel számára. Auffenberg a teljes közjogi betagolódásban látta az egyedüli megoldást — a tartományoknak azonban széles körű autonómiát biztosítva.

24 A délszláv kérdéssel foglalkozó tanulmányok nagy része természetszerűleg a birodalom magyar részének szemszögéből (de nem szempontjából) vizsgálja az eseményeket. Az 1859-es katonai vereségek, az észak-itáliai veszteségek, az ezt követő presztízsvesztés hatására meginduló újjászervezése a Monarchiának felvetette egy lehetséges föderális, később dualista föderális alapon szerveződő birodalom képét. A kiegyezést megelőző, azt előkészítő parlamenti csatározások (1865-66) hevében Haselsteiner szóhoz juttatja a szerb küldötteket, akik többségükben mind az alkotmányozás, mind pedig a kiegyezés hívei voltak. A szerb küldöttek álláspontja - és ez nem különbözött a többi nemzetiség álláspontjától - a minden nemzetiséget fenyegető magyar hegemónia megelőzésére irányult. Ennek megfelelően a betagozódás nem csak személyiségi jogokat biztosító szabadságjogok alapján, hanem a nemzetiségek egészét érintő és megillető kollektív jogok biztosításával történne a Magyar Korona jogtartományába, illetve ezen keresztül a plurális-föderális alapon szerveződő dualista Monarchiába is. A magyarok ezzel szemben a kiegyezés által biztos nemzeti és nemzetközi alapokon nyugvó állam megteremtése után, szilárd bázisról kiindulva kívánták a nemzetiségi kérdés belés külügyi vonatkozásait rendezni. Svetozar Miletic, szerb küldött szerint a magyarok és a németek közt létrejövő közjogi rendezés nemcsak magyar oldalról veszélyeztetné a szlávokat, hanem mindkét oldal eltávolodna a szláv nemzetiségek álláspontjától. Az általa vázolt helyzet feltétlenül egy, ugyan még nem létező, de a nemzeti lét feletti aggodalom által felélesztett pánszlávizmus malmára hajtaná a vizet. A Miletic számára szóba jöhető alternatíva: a magyar-német közjogi rendezés előtt megkötendő kiegyezés a Magyar Korona Országainak nemzetiségeivel. Ez nemcsak a belső rendezést segítené elő, hanem erősítené a magyarok tárgyalási pozícióit mind az ezt követő magyar-német tárgyalásokon, mind pedig a nemzetközi porondon, ül. csökkentené a „pánszláv veszély"-t

25 A magyar liberálisok azonban a Béccsel kialakuló párbeszédben egységes erőként kívántak fellépni, azonkívül tartottak a szerb példa nyomán várható „gátszakadás" lehetőségétől.

26 A magyar álláspont elméleti alapjait Eötvös József 1854-ben megjelent (állam)filozófiai műve, a „Der EinfluB der herrschenden Ideen des neunzehnten Jahrhunderts auf den Staat", illetve az abban megfogalmazott „szabadság, egyenlőség, nemzetiség" liberális hármasa szolgáltatta. A biztonságot és szolidaritást biztosító egységes állam hordozója a politikai nemzet számára azonban kategorikus imperatívuszként fogalmazódik meg a(z egyik rész) nemzettel való azonosság tilalma. Az államnyelv pusztán gyakorlati meggondolások alapján választandó, és ez nem implikálhatja a nyelv hordozójának „államnemzet" képzetét. Ezek alapján rajzolódik ki a lényegében 1861-ben kidolgozott, de csak 1868-ban elfogadott nemzetiségi törvény két fő tétele: 1. A magyar politikai nemzet oszthatatlansága; 2. Az egységes Magyar Királyságban élő összes nemzetiség személyiségi jogok alapján biztosított egyenjogúsága. Az egy és oszthatatlan magyar állam tehát egyben a nemzetiségek garanciája is a hatalmas szomszédok esetleges hegemonikus törekvéseinek ellensúlyozására, kivédésére.

27 Az 1868-ban törvényerőre emelt doktrína - az al60