Levéltári Szemle, 47. (1997)

Levéltári Szemle, 47. (1997) 3. szám - MÉRLEG - Sipőcz László: Horst Haselsteiner: Bosnien–Hercegovina. Orientkrise und südslavische Frage. Wien, Köln, Weimar, 1996 / 56–63. o.

sait, belső dinamikáját, hatásfokát Haselsteiner Diószegi István és Arnold Suppan

6 egymástól független tanulmányai összehasonlító elemzése alapján tárja elénk. Különösen a hercegovinai felkelés körüli időkben kezdi magát kiforrni az Andrássy által favorizált - Bismarckra emlékeztető - „a hatalom a jog felett jár" külpolitikai elv, ami ugyan minden irányba hűvösen elemző és mérlegelő reálpolitikát jelent, a hátteret azonban katonai eszközökkel biztosítják, amik akár a külpolitikai célok irányába is bevethetők.

7 Andrássy az 1875. január végén tartott titkos tanácskozáson határozottan az aktív külpolitika irányába tette le a voksot: az adott szituációban a nem, vagy késve cselekvés elsősorban a dalmát tengerpartot sodorná veszélybe. Egy Szerbia és Montenegró által bekebelezett Bosznia és Hercegovina nemcsak a délnyugati határait veszélyeztetné a birodalomnak, hanem egyszer s mindenkorra a „beteg ember" szerepét is rákényszerítené arra. Ezt megelőzendő az Osztrák-Magyar Monarchia hasonló esetekben „erővel és ésszel" lépjen fel, és a kínálkozó alkalmat használja ki. A nagyhatalmak utólagos egyetértésével és támogatásával kapcsolatban Andrássynak nem voltak kétségei.

8 Andrássy ugyanakkor elkötelezett híve volt a békén alapuló politikának, még akkor is, ha az abszolút prioritást élvező „Politik des Friedens" és az ebből adódó defenzív álláspont megvalósíthatósága, illetve tarthatósága pesszimizmussal töltötte el a reálpolitikust. Mindezekkel párhuzamosan bizonyos - elsősorban katonai - körök már az ötvenes évektől fokozottan expanzív terjeszkedést szorgalmaztak a Balkán felé, különösen Bosznia és Hercegovina bekebelezésével döngettek nyitott kapukat az uralkodónál. Andrássy ezzel szemben, még mint magyar miniszterelnök, a Divánnál való egyezkedést szorgalmazta, aminek eredményeként az Oszmán Birodalom a két érintett tartományt Szerbiának átengedve a térségben stabilitást érne el, azonkívül az így megnövekedett (szerb) Fejedelemség a Monarchiának kötelezné el magát, nem pedig Oroszországnak. Külügyminiszterként (1871 novemberétől) azonban más szemszögből látva az eseményeket maga is hajlott a két tartomány birodalomhoz csatolására. Haselsteiner, Diószegivel ellentétben, aki szerint Andrássy még az 1872. februári konferencián is változatlan hevességgel a megszállás ellen érvelt, azt a nézetet képviseli, hogy Andrássy ebben az időben már az okkupációt tartotta kívánatosnak. Ez az álláspont később, főleg az 1875. januári tanácskozáson már konkrét formát ölt: csak a mikor és hogyan kérdése az eldöntendő. Ezek a kérdések azonban a „Kelet belső érlelődésétől" függnek, tehát sem egy támadó hadművelet, sem pedig más beavatkozás az Oszmán Birodalom belső ügyeibe a Monarchia részéről nem jöhet szóba, A „belső érés" viszonylag tág fogalmát azonban meglehetősen behatárolta az a kitétel miszerint: „amennyiben az Oszmán Birodalom a két tartományt saját erőből tartani nem tudná..."

9 A további modalitások kérdésében jelentkező véleménykülönbségek ellenére eldöntött tényként kezelt okkupáció azonban nem tagolódott be a Balkán-problematika tárgykörébe, elszigetelt kérdésként kezeltetett.

10 A tanulmány további részében Haselsteiner az OsztrákMagyar Monarchia viszonyának alakulását elemzi mind az Oszmán Birodalommal, mind pedig Oroszországgal szemben. További jelentős adalék az Andrássy-féle béketervet, illetve a reformtervezetet tárgyaló írás, ami a hercegovinai felkelés békés rendezését, valamint a két oszmán tartományban élő keresztény lakosság életfeltételeinek javítását célozta. Az 1875. december 30-ra datált memorandum, amelyet a Monarchia nagykövete, Zichy Ferenc gróf 1876. január 31-én adott át Rasid pasának, és amit a nagyhatalmak is elfogadtak, sikerekkel kecsegtetett.

11 Az Andrássy által megfogalmazott hármas cél

12 a szinte minden érintett részéről megnyil58