Levéltári Szemle, 47. (1997)

Levéltári Szemle, 47. (1997) 2. szám - KILÁTÓ - Körmendy Lajos: A Nemzetközi Levéltári Tanács XIII. kongresszusa, Peking, 1996. szeptember 1–7. / 39–47. o.

részt a tehcnológia folyamatos és gyors változása miatt állandóan konvertálni és másolni kell az iratokat (megőrzés és használhatóság). Ha ez a két feltétel nem teljesül, akkor az iratok nem tekinthetők levéltáriaknak. Nyilvánvaló, hogy mind az iratok hitelességét, mind tartós megó'rzésüket és használhatóságukat elektronikus módon kell biztosítani. A Pittsburgi Egyetemen kutatásokat végeztek, hogy milyen minimális követelmények szükségesek a hitelességhez és a használhatósághoz. Megállapításuk szerint az elektronikus iratokat ún. metaadatoknak (metadata) kell kísérni. A metaadatok tulajdonképpen alapvető információk, melyek tartalmazzák az alkalmazott számítógépes rendszer lényeges adatait, a irat létrehozásának és a kommunikációnak idejét, helyét, az iratképzés funkcióját, az adatok struktúráját, a kommunikáció tartalmát és a hozzáférés szabályait. A metaadatokat a rendszernek (számítógépnek) automatikusan kell generálnia minden egyes tranzakció során, nem választhatók el az iratoktól, és nem változtathatók meg. Egy irat a saját „főmetaadata" mellett tartalmazhatja más iratok hasonló adatait is, úgy mint amikor egy hagyományos irat magában foglal más iratokat. Bearman részletesen leírja még a metaadat „rétegeit", ezek ismertetése azonban a beszámolónkban nem szükséges. A fenti kutatások mindenesetre jól mutatják, hogy a tengerentúli levéltárosok milyen perspektívában gondolkodnak. Az elektronikus iratok okozta változások álltak Theo H. P. M. Tkomassen holland levéltáros tanulmányának középpontjában is, melynek szemléletes címet adott: „Vezetői engedély megszerzése az elektronikus autópályán. Levéltári képzés a transznacionális adatkommunikáció korában".

15 Dolgozatának legérdekesebb része - szerintem - azonban nem az oktatásra, hanem magára a levéltártudományra, annak átalakulására vonatkoznak. A szerző szerint minden tudománynak, tehát a levéltártan művelőinek is az az alapvető feladata, hogy az új technikákat integrálják a tudományuk általános összefüggéseibe, így például az elektronikus iratokkal kapcsolatos ismereteket az értékelés, a leírás, az anyagvédelem és az irathasználat összefüggéseibe. Az integrálás során azonban érdekes átalakulás zajlott le: az új techikák arra kényszerítették az érintett tanokat, hogy az informatika autonóm területeivé, váljanak. Ez történt a levéltártannal is, amikor a történelem segédtudományából az információ-tudomány részévé vált. Itt egy rövid időre szakítsuk meg az ismertetést. A szerző nem fejti ki részletesebben ezt a talán többek számára meghökkentő kijelentést - talán mert természetesnek tartja -, de nekünk érdemes egy kicsit átgondolni azt az előzőekben elhangzottak fényében. Ha egy adott szempontból visszatekintünk a levéltárelmélet fejlődésére az elmúlt száz évben, akkor következetes folyamatnak lehetünk tanúi. Az archivisztikában mindvégig jelen volt a tartalom és a kontextus kettőssége, hiszen iratok tartalom nélkül nem léteznek, strukturálatlan iratok viszont biztosan nem alkotnak levéltárt. Kezdetekben (évszázadokig) kétségtelenül a tartalom dominált a levéltártan elméletében és gyakorlatában. A proveniencia-elvet megfogalmazó holland kézikönyv az összefüggéseket már jelentősen fölértékelte, hiszen csak így lehetett a létrehozó szerv funkcióit, szerkezetét, működését megjelenítetni. Schellenberg ezt az irányt erősítette, amikor hangsúlyozta a „evidential value" (bizonyító érték - a szerv funkcióit, működését stb. dokumentáló adatok fontossága) jelentőségét. Bár természetesen voltak ellenáramlatok is, mint például a Booms-féle elmélet, a jelek szerint a nyolcvanas-kilencvenes években a kontextusokra épülő proveniencia-elv diadala megállíthatatlannak tűnik. Ennek a folyamatnak - amint az előzőekben láttuk -, három alapvető oka volt és van. Az egyik a levéltári anyag hihetetlen 45