Levéltári Szemle, 47. (1997)

Levéltári Szemle, 47. (1997) 2. szám - KILÁTÓ - Körmendy Lajos: A Nemzetközi Levéltári Tanács XIII. kongresszusa, Peking, 1996. szeptember 1–7. / 39–47. o.

ták, beleértve a levéltáros szakmát is. Az elektronikus iratokról van szó. A hetvenes években jelent meg ez a téma a nemzetközi rendezvényeken, akkor még „géppel olvasható iratokról" (machine readable records) vagy „gépi adathordozókról" beszéltek a levéltárosok, és azt hitték, hogy ez lényegében egy technikai probléma. Mára azonban kiderült, hogy a szakma alapvető kérdéseit vagyunk kénytelenek újragondolni, ha működőképes levéltárat akarunk az elkövetkező évtizedekben. Ennek fényében is jogosnak tűnik a választott cím: számvetés és előretekintés. Az elektronikus iratokkal és az általuk fölvetett alapvető elméleti kérdésekkel foglalkozó referátumok sorából kiemelkedett Terry Cook, a kanadai Nemzeti Levéltár munkatársának tanulmánya,

6 amelyben a levéltárelmélet történeti fejlődésének elemzése után felvázolta a „posztkusztodiális" levéltárak elképzelt működését.

7 Visszatekintése egy riktán fel/elismert igazságot bizonyít: még a legbriliánsabb elmélet sem örökérvényű, a levéltártudománynak (is) követnie kell az őt létrehozó közeg, az élet változásait, azaz az elméleteket időről-időre újra kell gondolni. 99 évvel ezelőtt jelent meg a holland S. Muller, J. A. Feith és R. Fruin híres levéltári kézikönyve,

8 amit sokan a modern levéltártudomány kezdetének tekintenek. A mű, melynek alapelvei ma is helytállóak, főleg a szerzők tapasztalataira épült, és tükrözte az akkori viszonyokat. A századforduló előtti holland államszervezet centralizált és áttekinthető volt, jól működött, és ami a legfontosabb, az irategyüttesek szerkezete nagyrészt megfelelt a létrehozó szervezet struktúrájának. A századforduló után jelentős változás következett be a levéltár-felfogásban. A jogi-adminisztratív felfogás átalakult egy kulturális-társadalmi szemléletté. A levéltárakban a jogászokat felváltották a történészek, és a hangsúly az iratok kulturális és társadalmi hasznosítására került. Ezzel párhuzamosan a figyelem ráirányult az újonnan keletkező iratokra, a levéltárosok elkezdtek beleszólni az iratképzés folyamatába, és elválasztották az irattár, valamint a levéltár fogalmát. A levéltári anyag feldolgozásával (rendezés, leírás) kapcsolatos témák mellett megjelentek az első munkák az iratértékelésről. H. Jenkinson angol levéltáros munkássága volt a következő mérföldkő a levéltárelmélet fejlődésében, Jenkinson a harmincas években fejtette ki a az iratok bizonyító jellegét középpontba állító elméletét.

9 Szerinte a levéltáros feladata az, hogy feldolgozó munkájával részrehajlás nélkül őrizze meg azt a képet, amit az iratképző szervek és személyek öntudatlanul magukról kialakítottak. Ha azonban a levéltárosnak csak ilyen passzív szerepet szánunk, akkor alig van mód olyan beavatkozásra, mint például a selejtezés. Mivel nem lehet mindent megőrizni, Jenkinson a mennyiség csökkentésének felelősségét az irtaképzőkre hárította: nekik kell selejtezni, nem a levéltárosnak. Bár ma már általános nézet szerint elavult a Jenkinson-féle felfogás, érdekes módon az elméletnek újra vannak hívei, különösen Kanadában és Ausztráliában. Th. Schellenberg volt a következő meghatározó személyiség, és nem véletlen, hogy ő amerikai levéltáros volt. Az USA-ban a 30-as és 40-es években a National Archives-ban szembesültek először az iratok robbanásszerű növekedésével, ami a megnövekedett állami szerep (New Deal, világháború) következménye volt. A levéltárosnak, ha nem akarta, hogy elborítsa az irattömeg, a szervnél működő „iratmenedzserrel" együttműködve kellett értékelni, selejtezni, előkészíteni az iratokat még a levéltárba szállítás előtt. Schellenberg az iratértékelésre helyezte a hangsúlyt, és tudományosan elemezte a irat értékének fogalmát.

10 A legfontosabbnak az irat információs 42