Levéltári Szemle, 47. (1997)

Levéltári Szemle, 47. (1997) 2. szám - KILÁTÓ - Körmendy Lajos: A Nemzetközi Levéltári Tanács XIII. kongresszusa, Peking, 1996. szeptember 1–7. / 39–47. o.

abban, hogy a levéltárügy egyáltalán megszerveződött ezekben az országokban. A másik belépési hullám a nyolcvanas években kezdődött és lényegében azóta is tart. Ezúttal azonban nemcsak a földrajzi terjeszkedés folytatódott, hanem „vertikális" bővülés is történt: egyéni tagként csatlakozott sok-sok levéltári intézmény (pl. városi, egyházi levéltárak). Álljon itt néhány adat a fentieket bizonyítandó. 1982-ben az NLT „A" és „B" kategóriás tagjainak (központi levéltári intézmények és levéltárosi egyesületek) száma 140 volt, 1996ban 263. A„C" kategóriás tagok (intézményi tagok) 1982-ben 400-an voltak. 1996-ban pedig 892-en.

1 Véleményem szerint ez a második hullám okozta-okozza azt a szervezeti és irányítási feszültséget, ami kb. tíz éve érzékelhető. Az új tagok bevonása a munkába a testületek átstrukturálását követelte meg, ennek eredményeként születtek olyan új bizottságok az utóbbi négy évben, mint például a parlamenti, az egyetemi és az egyházi levéltárak szekciói. Kétségtelen, hogy ez a legjobb mód a tagok legnagyobb csoportjának integrálására. Más kérdés, hogy az ilyen intézmény-típusonként szerveződő testületek képesek-e választ adni a valódi szakmai kérdésekre, ezek ugyanis másképpen vetődnek fel. Például úgy, hogy hogyan selejtezzük az elektronikus iratokat, függetlenül attól, hogy parlamenti vagy városi levéltárak gyűjtőkörébe tartoznak. Az NLT filozófiája a kezdetektől változatlan maradt: kis létszámú főállású és nagylétszámú „külsős", önkéntes, azaz díjazás nélküli munkatárs munkájával működik. Előnye ennek a struktúrának, hogy olcsó, és mivel állandóan új személyeket von be a tevékenységbe, a szakmai megmerevedés esélye csekély. Természetesen hátrányok is vannak, például elég nagy a fluktuáció és kevés az igazán rátermett vezető a bizottságokban, tehát nincs egy állandó „profi gárda". Az igazi gondot azonban az irányítás jelenti: a megszaporodott programok áttekintése, a bizottságok ellenőrzése, a szponzorok megkeresése, az együttműködő külső szervezetekkel való kapcsolattartás stb. Az NLT vezetése ezeket a nehézségeket úgy próbálta megoldani, hogy - mint láttuk új irányító-koordináló testületeket állított fel 1992 után. Az előbb említett hátrány - a professzionálisok hiánya - azonban az irányító testületeknél még élesebben jelentkezik. Álljon itt ismét néhány adat az elmondottakat bizonyítandó. 1982-ben az NLT főállású alkalmazottainak száma 4 volt, 15 szakmai bizottság és 4 irányító testület működött. 1996-ban a megfelelő számok: 5, 26 és 9.

2 Kézenfekvő lenne az a megoldás, hogy az állandó alkalmazottak létszámát növeljék, ennek azonban kemény költségvetési korlátai vannak. Üj szponzorok felkutatása nagyon nehéz, a tagdíjemeléssel is óvatosan kell bánni. Viszont ennek a kényszerpályának - véleményem szerint - előnyös oldalai is vannak. A nagy nemzetközi szervezeteknél - a tagok eltérő (önös) érdekei, a féltékenyen őrzött jogok, az állandó kompromisszumkényszer és a gyenge külső ellenőrzés miatt - gyakori jelenség az apparátus megmerevedése, majd öncélú működése, amit általában a bürokrácia burjánzásaként érzékelünk. Az ENSZ, az UNESCO, a Világbank vagy akár az európai szervezetek közismert példái a tökéletlen működésnek. Igaz, az NLT mérete nem hasonlítható az előbbiekhez, de a tapasztalat azt bizonyítja, hogy az apparátus növekedésével arányosan nő az elbürokratizálódás veszélye. A tendencia tehát az, hogy több „külsős" bevonásával próbálják enyhíteni a feszültséget. Mindezek ellenére az állandó alkalmazottak létszámának emelése várható, de ez nem lesz nagymértékű. A közeljövő működését bizonyára az is jelentősen befolyásolja, hogy a szervezet életében több mint két évtizedig meghatározó szerepet játszó Kecskeméti Károly jövőre nyudíjba vonul. (Utódja a közgyűlés döntése alapján a skót George MacKenzie lesz.) Ha 40