Levéltári Szemle, 46. (1996)

Levéltári Szemle, 46. (1996) 1. szám - NÉZŐPONT - Körmendy Lajos: Gondolatok a magyar levéltárosi mentalitás és identitás vonatkozásairól, 1945–1995 / 33–43. o.

Megkezdődött — még a 90-es évek elején — a TUK-iratok felülvizsgálata, de általánossá — kötelezővé! — az új titokvédelmi törvény (1995. évi LXV.) tette, ismét óriási feladatot jelentve a levéltárosoknak. A kutatási korlátozások visszaszorítása már 1989-ben megindult (118/1989. MT sz. r.), az új levéltári törvény a folyamatot tovább viszi, bármilyen nehéz is alkalmazni a személyi adatokra vagy a titokvédelemre vonatkozó jogszabályokat. Az előzőleg említett etikai és szociológiai tényezők (egoizmus, kooperációs hajlam, munkakultúra, kötelességtudat), valamint a képzettség tekintetében csak reménykedhetünk, hogy pozitív változás fog bekövetkezni. Az alaptendencia ma még ennek az ellenkezője, és csak jó pár év múlva — amikor elmúlik a rendszer- és társadalmi változás sokkja — fog kiderülni, hogy átmeneti vagy tartós trendről van-e szó. A társadalom — ezúttal beleértve a politikai hatalmat is — „észrevette" a levéltárakat, és a levéltárosok társadalmi presztízse rohamosan nőtt. Az utóbbi három évben a sajtóban többet szerepeltek a levéltárak, mint az ezt megelőző 50 évben összesen! Több kormányzati vizsgáló-, illetve tanácsadói bizottság (divatos szóval: kuratórium) tagjai lettek aktív levéltárosok. 1945 és 1990 között egyetlen egy új önálló levéltári épület épült raktárral (Szolnok Megyei Levéltár). A 90-es években három nagy építkezés indult: a Bács-Kiskun Megyei Levéltár új épülete (befejeződött), az Országos Levéltár óbudai komplexuma (folyamatban van) és a Budapest Főváros Levéltárának új épületegyüttese (felfüggesztve). Mindez akkor, amikor az ország a háború utáni történetének egyik legsúlyosabb gazdasági válságát éli át, amikor a beruházások országosan drámaian csökkentek. Az elmúlt 5 évben a politika, a hatalom szerepe a levéltárak életében eléggé kétértelműén alakult. A pozitív szerepet az előző bekezdésekben ismertettük. A kitüntető figyelemnek azonban árnyoldala is van, mert a politika túlságosan rátelepedett a szakmára. A levéltári törvénnyel kapcsolatos csatározásokban tapasztalhattuk, hogy abszolút szakmai kérdések hogyan kaptak politikai töltetet, és ezáltal hogyan szakadtak el a valóságtól. Csak az a szakmai (civil) közösség tudja magát megvédeni a mohó politikától — és az ezzel járó kontraszelekciótól —, amelynek mentalitása letisztult, egységes és identitása erős. Ha nem így van, akkor a közösség egymás ellen küzdő csoportokra szakad, és mindig lesznek olyan tagjai, akik egyéni ambíciójukat politikai köntösbe burkolva próbálják érvényesíteni — akár a szakmai értékek rovására is. * * * A „levéltár = régi iratok gyűjteménye" szemlélet — ha a jogi szabályozást és a társadalmi körülményeket nézzük — vereségre ítéltetett. A történész-levéltáros mítosz, mely szerint teljesen természetes, hogy az iratokkal való foglalatosság során felhalmozott történeti tudást a levéltáros történészként kamatoztatja — a valóságban ez a valódi tudományos levéltári szakmunka elhanyagolását jelenti — szintén tarthatatlan. De kérdés, hogy a levéltárosok fejében mikor fog ez tudatosulni. A leírt dolgoknak nem kell mindig hinni, mert például az informatikai iratok (gépi adathordozók) fontosságát sok-sok levéltári dokumentum hangoztatja már évek óta, de — tudomásunk szerint — még egyetlen magyar levéltár sem tett konkrét lépést a mind nagyobb számban keletkező mágneslemezek és -szalagok megmentésére. Vannak azonban biztató jelek is, és itt engedtessék meg egy szubjektív példa: e sorok írója egyre ritkábban hallja azt a nézetet, hogy csak a papírra írott iratok tekinthetők levéltári anyagnak, a mikrofilm már nem. 42