Levéltári Szemle, 46. (1996)

Levéltári Szemle, 46. (1996) 1. szám - NÉZŐPONT - Körmendy Lajos: Gondolatok a magyar levéltárosi mentalitás és identitás vonatkozásairól, 1945–1995 / 33–43. o.

nész-levéltáros nem is létezhet, mert a két szakma már rég szétvált, vagy történész valaki, vagy levéltáros (munkaidőben), teljes embert kíván egyik is, másik is. A másik jellemző dolog az, hogy a levéltáros-társadalom minden búját-baját kevés kivétellel mindenki külső tényezőkben kereste: alacsony fizetések, rossz munkakörülmények stb. (Ez a szemlélet valójában természetesnek tekinthető, hiszen a felvilágosodásnak nevezett korszak és a racionalizmusnak nevezett irányzat diadala óta Európában ez a tipikus.) Pedig minden közösség maga is alakítja a sorsát, és hosszú távon — ebben áll a mentalitás és az identitás lényege! — tevékenyen hozzájárul társadalmi pozíciójának kivívásához, nem csak a külső körülmények játékszere. Summa summarum, a 80-as években a levéltárosi közösség önmeghatározása nem sikerült. A második korszak 1989-ig tartott. A rendszerváltás után (ismét) gyökeresen megváltoztak a feltételek, és ez óriási kihívást jelentett a levéltáraknak. A továbbiakban nézzük meg, hogy mik voltak ezek a kihívások, és hogyan reagáltak erre a levéltárosok, valamint, hogy milyen perspektíva nyílt meg előttük. Kihívások és válaszok 1989 után A nyolcvanas évtized végén bekövetkezett társadalmi, politikai és gazdasági változások teljesen felforgatták a levéltárak életterét, amit — valljuk be — sokszor értetlenül, erőnket meghaladó kihívásokként éltünk meg. Az előzőekben ismertettük a szocialista országokban működő levéltárak sajátosságait, most csináljunk egy ellenpróbát, nézzük meg, hogy a kényszerítő okok megszűnte után bekövetkezett-e a régi viszonyok visszaállítása, illetve milyen új jelenségek bukkantak fel. Az egészében egységes, homogén levéltári intézményrendszert egy sokszínűbb, bonyolultabb rendszer kezdi felváltani. A megyei levéltárakba kényszerített városi archívumok egymás után szakadtak ki, és nem nehéz megjósolni, hogy az elkövetkező időkben sorra alakítanak majd levéltárat városok, társadalmi és magánszervezetek, illetve magánszemélyek. Mint markáns irat- és intézménytípus, a vállalati levéltárak egy része kikerül(t) az állami levéltárak hatásköréből. Teljes szeparálódásról azonban biztosan nem lesz szó, mert az állam továbbra is jelentős gazdasági szerepet fog játszani, és egyébként is, a gazdasági iratok fontossága már beépült a levéltárosok tudatába. (Ez Nyugaton is későn történt meg.) Az új levéltári törvényt (1995. évi LXVI.) olvasva a szervellenőrzés területén nem fognak lényegesen változni a jogosítványok, viszont az ellenőrzendő szervek köre a privatizáció előrehaladtával párhuzamosan csökkenni fog. Több száz csődbe jutott és jogutód nélkül fölszámolt vállalat iratai kerültek/kerülnek szinte az egyik napról a másikra levéltári őrizetbe. Ez nemcsak azt eredményezte — többek között —, hogy tovább nőtt az állományon belüli jelenkori iratok aránya, hanem azt is, hogy a közeljövőben még több jogi vonatkozású igazolást kell a levéltáraknak kiadni. Az iratok jogi bizonyító ereje általánosságban is megnőtt. A kárpótlási törvényekkel a korábban értéküket vesztett iratok jogi ereje helyreállt, ami a levéltárosok számára a kárpótlásban reménykedő állampolgárok tízezreinek rohamát eredményezte. Kérdés, és egyáltalán nem lebecsülendő, hogy ez a rengeteg ember milyen tapasztalatot szerzett a levéltárakban, hányan kaptak pozitív választ. Tudomásunk szerint erről nincsenek statisztikák, de az bizonyos, hogy jobban rendezett és megfelelőbb segédletekkel ellátott iratoknak köszönhetően sokkal kevesebb állampolgár kapta volna azt a választ, hogy a levéltárban nincs az ügyről adat. 41