Levéltári Szemle, 46. (1996)

Levéltári Szemle, 46. (1996) 1. szám - NÉZŐPONT - Körmendy Lajos: Gondolatok a magyar levéltárosi mentalitás és identitás vonatkozásairól, 1945–1995 / 33–43. o.

sonlítjuk össze a kelet- és a nyugat-európai levéltári fejlődést, találhatunk további olyan, a pártállami rendszer lényegéből eredő sajátosságokat, melyek a sokszínűség ellenére tipikusnak mondhatók, és szinte meghatározzák a fejlődés irányát. Kelet-Európában a levéltárosok működési területe jóval szélesebb volt, mint Nyugaton. Az ok közismert: a totalitariánus állam mindent igyekezett államosítani és ellenőrizni, és ennek következtében állami levéltárakba kerültek a jelentős családok, egyházi intézmények, vállalatok, polgári és politikai szervezetek iratai. Ilyen fondok a nyugati állami levéltárakban jóval ritkábban fordulnak elő. Keleten a szervellenőrzés köre is szélesebb volt, a kontrollt gyakorló levéltárosok jogosítványai szintén (több országban a levéltárak a nagy hatalmú belügyminisztériumhoz tartoztak); elmondhatjuk, hogy itt a levéltárosok az irattárak túlnyomó részét felügyelték, ellentétben a nyugati kollégákkal. Ha a fenti állításokat elfogadjuk, akkor elmondható, hogy Kelet-Európában a levéltárosok szinte mindennel rendelkeztek (majdnem az összes irattal, megfelelő hatalommal és intézményi hálózattal) ahhoz, hogy ideális levéltári gyakorlatot valósítsanak meg. Ez mégsem történt meg, sőt, a tények azt mutatják, hogy a keleti levéltárak szakmai tekintetben, néhány kivételtől eltekintve nagyon elmaradtak nyugati társaiktól. Fölösleges lenne statisztikai adatokat sorolni, mert azok elfedik a valóságot. Az iratok kilométerei, a működő mikrofilmkamerák száma, a publikált kötetek mennyisége stb. alig mond valamit, és semmi esetre sem mutatja meg a levéltári munka minőségét: a tartós megőrzésre kiválasztott iratok milyenségét, az iratok rendjét a fondokon belül, a segédletek információs tartalmát stb. De ha valaki meglátogatott néhány levéltárat Keleten és Nyugaton egyaránt, azonnal érezhette a különbséget. A szocialista államokban működő levéltárak hoszszú távon elmaradásra lettek kárhoztatva, mert több alapvető tényező akadályozta a fejlődésüket. Az előzőekben szó volt az államosításokról, igazából ellentételezés nélküli kisajátításról beszélhetünk. Ennek döntő hatása volt az iratok nagy tömegére: minden bizonylat, dokumentum, ami addig a tulajdont, a jogot bizonyította, elveszítette ezt a funkcióját. A szocializmusban ismeretlen volt a hatalmi ágak szétválasztása és függetlensége, a törvényhozás, a végrehajtás és a bíráskodás egyaránt a pártállamtól függött. Senki sem merészelt perbe fogni egy nagy hatalmú minisztériumot vagy funkcionáriust, mert a per reménytelen lett volna, a bizonyítékok nem sokat értek. Ez ugyancsak azt jelentette, hogy az iratoknak nagyon korlátozott volt bizonyító erejük.

9 Érdekes, hogy ez a mechanizmus politikai önkényuralom nélkül is működött. A legjobb példa erre Magyarország a hetvenes és nyolcvanas években, az ún. puha diktatúra korában. A gazdaság területén a rendszer engedékeny volt, verseny azonban többnyire nem létezett, ezért szinte minden gazdasági szereplő relatív monopolhelyzetben volt (tartósan nagyobb volt a kereslet, mint a kínálat). A vevők ki voltak szolgáltatva az eladóknak/szállítóknak és nem merték érvényesíteni a meglévő jogaikat sem. A szerződések megsértése az eladók/szállítók részéről mindennapos eset volt, jogi következmény nélkül. A titkos iratok tömege a demokrácia hiányának másik aspektusát mutatta. Közismert, hogy a szocialista országokban a titkosított iratok aránytalanul nagy részét jelentették a levéltári iratoknak. Az ok is ismert: az uralkodó csoport ily módon akarta megakadályozni, hogy a polgárok megismerhessék a szervezetek működését és az elit felelősségét. A bizalmas iratokat elkülönítették vagy be sem szállították a levéltárba — ezáltal sérült a proveniencia elve —, a kutatásuk mindenesetre biztosan tilos volt. A közel37