Levéltári Szemle, 46. (1996)

Levéltári Szemle, 46. (1996) 1. szám - NÉZŐPONT - Körmendy Lajos: Gondolatok a magyar levéltárosi mentalitás és identitás vonatkozásairól, 1945–1995 / 33–43. o.

múlt iratainak megismerése emiatt és az egyébként is lépten-nyomon alkalmazott kutatási korlátozások miatt illuzórikus volt. A kutatási szabályozással egyéb baj is volt: kétféle volt belőle, egy publikus, eléggé elnagyolt és látszólag liberális, és egy belső használatra szóló, ez sokkal részletesebb és megszorítóbb volt. Mondani sem kell, hogy a kutatási kérelmek a szigorúbb szabályozás szerint bír áltattak el. A fenti tények (az iratok jogi bizonyító erejének korlátozottsága, a rengeteg titkos irat és a túlburjánzó kutatási korlátozások) azt eredményezték, hogy az államhatalom, a kutatók és a kérelmező állampolgárok személyében jelentkező társadalom, de maguk a levéltárosok is elsősorban történeti iratok gyűjteményének tekintették a levéltárakat, annak ellenére, hogy azok egyre több jelenkori iratot gondoztak. Hiányzott a kontinuitás felismerése, az, hogy a levéltári iratok jogi és adminisztratív szempontból tovább élnek, és fokozatosan változnak történeti irattá. A jelenkori iratok állapota, feldolgozottsága és hozzáférhetősége mind az államhatalom, mind a társadalom részéről közömbös volt, leszámítva néhány, a közelmúlt történetét megismerni akaró kutatót. A nyugati országokban másfajta tendencia bontakozott ki. A levéltárak egyre újabb iratokat gyűjtöttek be (átmeneti levéltárak), a levéltárosok munkája egyre inkább integrálódott a (köz)igazgatásba. Mivel ott az iratoknak volt jogi bizonyító erejük, és hozzáférhetők is voltak, egyszerűen létérdek volt a közelmúlt iratainak szakszerű feldolgozása és megőrzése. A levéltárosok napi kontaktusban voltak a szervekkel és az állampolgárokkal, ami — a politikai hatalommal, a bíróságokkal és a sajtóval együtt — állandó kontrollt jelentett. A levéltári iratok mennyisége Nyugaton is, Keleten is robbanásszerűen nőtt. Ezt lehet számadatokkal illusztrálni, de megint az az érdekesebb, ami a számok mögött van. Álljon itt egy hazai péda: a 90-es évek elején a magyar levéltárakban kb. 250 km iratanyagot őriztek — és kb. 100 km volt az ún. kinnlevőség, tehát azok az iratok, amelyeknek már levéltárban lenne a helyük, nyilván is vannak tartva, de mégis a szerveknél vannak.

10 A kontinens két felén kibontakozó eltérő irányzatoknak hosszú távon az lett az eredménye, hogy a nyugati levéltárak fontossága nőtt az ottani társadalmakban, azaz felértékelődtek, míg Keleten ellenkezőleg, mint nem létfontosságú (régi) iratokat őrző intézményeknek a helyzete fokozatosan romlott. Ezt a folyamatot felgyorsította, illetve egyben oka és következménye is volt a közismert szegénység: a levéltárak mindig csak maradványpénzeket kaptak, ami a jól képzett munkaerőt távol tartotta, a relatíve egyre romló munkafeltételek pedig újabb akadályt jelentettek a fejlődésben. Mindezt tetézte a keleti levéltárosok elszigeteltsége. Nyelvismeret és anyagi lehetőségek hiánya, szakmai közöny vagy éppen politikai akadályok miatt meg sem ismerhették a fejlettebb külföldi levéltári gyakorlatot. A levéltárosi mentalitás és identitás változásai, illetve zavarai Térjünk visza a politikai és a szakmai fejlődés közt fennálló ellentmondásra. Hogyan lehet az, hogy a legvadabb diktatúra idején, az ötvenes években a magyar levéltárügy robbanásszerű fejlődésen ment keresztül? Az ok kettős: egyrészt a levéltárosok mentalitásának, másrészt az uralkodó hatalom eszközeinek volt köszönhető mindez. A háború előtti levéltáros-generációra egyértelműen a történészmentalitás volt jellemző. A történész beállítottságú levéltáros az iratanyagot elsősorban történeti szempontból szemléli, azaz az iratok tárgy ára-tartalmára 38