Levéltári Szemle, 46. (1996)

Levéltári Szemle, 46. (1996) 1. szám - NÉZŐPONT - Körmendy Lajos: Gondolatok a magyar levéltárosi mentalitás és identitás vonatkozásairól, 1945–1995 / 33–43. o.

mélyzete jelentősen gyarapodott. Sokkal jobb lett a levéltári személyzet és az archivált anyag aránya: 1968-ban a tanácsi levéltárakban dolgozók száma 146 volt, 1989-ben pedig 522(!), tehát közel négyszeresére emelkedett, míg az őrzött iratok mennyisége csak kb. 40%-kal nőtt, tehát a növekedési különbség kilencszeres a személyi állomány javára.

5 De volt negatív oldal is. A szakmai fejlődés általában lelassult, majd megállt. Fokozatosan megszűntek a szabályzatok és a közös műhelymunkák (ilyen volt korábban pl. a kéziratos térképeket vagy a feudális kori összeírásokat ismertető sorozat). A szakmai feladatokat, mint pl. egy tipikus irategyüttes rendezése vagy selejtezése, a levéltárosok egyénileg próbálták megoldani. A látható, egzakt produktumokból, a segédletekből egyre kevesebb látott napvilágot.

6 Több levéltár egyetlen segédletet sem (fond- és állagjegyzéket sem) publikált, viszont sok-sok évkönyv és helytörténeti munka jelent meg a tárgyalt időszakban. A munka súlypontja lassan áthelyeződött egy másik területre. t Az Országos Levéltár és a színen 1970-ben megjelenő Új Magyar Központi Levéltár (ÚMKL) esete eltérő. Az előbbiben folytatódott, ha lassuló ütemben is, a segédletek publikálása,

7 de ott is tapasztalható volt a szakmai munka általános kifulladása. A referensi rendszer — ami korábban nagyon pozitív szerepet játszott, mert minden anyagegyüttesnek „gazdája" lett — megmerevedett, és egyik okává vált a szakmai konzervativizmusnak és elkényelmesedésnek. A hatvanas évek végére befejeződött az iratok középszintű rendezésének (két évtizedes) programja, és új, átfogó koncepciót nem sikerült kidolgozni. Az ÚMKL húsz év alatt alig ismertette az anyagát — ebben bizonyára politikai okok is közrejátszottak —, viszont elindított egy módszertani sorozatot (Levéltári módszertani füzetek), mellyel megpróbált kitölteni egy nagy szakmai űrt. Sajnos azonban az a tapasztalatunk, hogy ezeknek az erőfeszítéseknek az eredményei — a publikációk ellenére — országos szinten alig kerültek át a gyakorlatba. Egy szakmai koordináló szerep, az egész közösséget átfogó fórum szükségét sokan érezték. 1981-ben megalakult a levéltáros-egyesület (először a Magyar Könyvtárosok Egyesületének szekciójaként), és az első években úgy tűnt, hogy ez a civil szervezet képes lesz az elvárásoknak megfeleni. Az évente tartott találkozókon színvonalas szakmai előadások és eszmecserék hangzottak el, ezek anyaga rendszeresen megjelent nyomtatásban. A magasabb szintű együttműködés, a közös műhelymunkák azonban elmaradtak, sőt, a 80-as évek végére a kezdeti lendület is kifulladt. Az egyesület életében egyre több lett a formai, adminisztratív elem és egyre kevesebb a szakmai tartalom. Ezt bizonyítandó elég, ha valaki összehasonlítja a kezdeti (80-as) évek egyesületi füzeteinek

8 tartalmát az utóbbi évek tájékoztató kiadványának, a Palliumnak oldalaival. Az olvasó bizonyára konstatálta, hogy ellentmondás feszül a politikai és a szakmai változások között. A logika azt diktálná, hogy a politikai enyhüléssel, demokratizálódással párhuzamosan javulnak a szakmai fejlődés esélyei — itt viszont egy pontosan ellentétes folyamat rajzolódott ki. Mielőtt elemeznénk ennek okait, vizsgáljuk meg, hogy a háború után regnáló szocialista rendszer általában és lényegében befolyásolta-e a levéltári fejlődést, és ha igen, akkor milyen irányban? Hogy megfelelő választ kapjunk, ki kell tágítanunk a vizsgálódás földrajzi körét. Aligha vonható kétségbe, hogy a szocialista rendszernek voltak érdemei a magyar levéltárak fejlődésében. Ez nem volt hazai sajátosság, sőt, néhány szakmai szempontból abszolút fejletlen országban a szocialista állam által a semmiből létrehozott egységes levéltári intézményrendszer egyenesen óriási lépést jelentett a fejlődés útján. Ha évtizedes távlatban tekintjük át és ha36