Levéltári Szemle, 46. (1996)

Levéltári Szemle, 46. (1996) 1. szám - NÉZŐPONT - Körmendy Lajos: Gondolatok a magyar levéltárosi mentalitás és identitás vonatkozásairól, 1945–1995 / 33–43. o.

őrizte. Bár történtek beszállítások a polgári kori intézményekből is, ezek szervezése és az anyag feldolgozása csak a feladatok kisebbik részét jelentette. Valamelyest változott a helyzet az I. világháború után, amikor az államigazgatási feladatok súlya megnőtt (főleg a nemesség- és származásigazolások miatt), de még ez sem veszélyeztette a történészi aktivitást. A levéltári szakmunka, ha lehet, még hátrább szorult, hiszen alig készült segédlet a több, mint 20 kilométernyi iratanyaghoz. 1945 (1949) után gyökeres változás következett be a magyar levéltári életben. Tekintsük ezt a háború utáni első levéltári korszak kezdetének. 1950ben megalakult a „csúcsszerv", a Levéltárak Országos Központja (LOK), mely mindenható hivatalként igazgatta az alá tartozó intézményeket. Kialakult — a megyei és városi levéltárakra építve — az állami levéltárak hálózata, immár megfelelő személyzettel. Ugrásszerűen megnőtt az őrzött és feldolgozott iratmennyiség (a megyei levéltárakban 1950—1959 között közel megduplázódott!),

3 beszállították az elhagyott, elkobzott vagy államosított fondokat (családi és vállalati levéltárak), és megkezdődtek a rendszeres iratátvételek a gazdasági szektorral kiegészült gyűjtőterületről is. Szakmai-módszertani kutatások indultak el, és ezek eredményeként ismertetések, szabályzatok, munkautasítások láttak napvilágot, melyek lehetővé tették az egységes feldolgozást. Ezen nagyon fontos elméleti és egységesítő munka következtében alakult ki az ötvenes évek végén, illetve a hatvanas évek elején az az anyagstruktúra és jelzetrendszer, amit a mai napig is használunk. A változások, természetesen, az Országos Levéltárat is érintették. Megkezdődött a szervek irattári ellenőrzése — ez korábban ismeretlen volt —, kialakult egy nemzetközileg is modernnek tartott mikrofilmműhely és filmtár, létrejött egy szintén jelentős restauráló- és könyvkötő műhely. Megtörtént a teljes iratanyag számbavétele, középszintű rendezése és leírása: több mint 60(!) kötet segédlet (a Levéltári alapleltárak és a Levéltári leltárak c. sorozat) jelent meg. A kutató, a nagyközönség immár tájékozódhatott arról, hogy mit őriznek a levéltárban.

4 A publikált segédletek azért is különösen alkalmasak a fejlődés bemutatására, mert a feldolgozó munkafolyamat végén jelennek meg, így eleve feltételezik az iratanyag selejtezését, rendezettségét és számbavételét. És hogy esetünkben jó minőségű segédletekről van szó, azt az is bizonyítja, hogy — amennyiben nem változott meg az iratok jelzete — a többség mind a mai napig jól használható. Helytelen lenne — akár szakmai szempontból is — idealizálni a korszakot. Amellett az eredmények részben az előző idők munkájára épültek. Az Országos Levéltárban 1949 után a rendezési és segédletkészítési munkák azért is folyhattak olyan feszített ütemben, mert a korábban kialakított rend lehetővé tette azt. Ennek ellenére elmondható, hogy szakmai szempontból kétségtelenül az 50-es és a 60-as évek jelentették a magyar levéltárak legeredményesebb periódusát. A hatvanas évek végén indult a második korszak, amikor a kádári gazdasági-politikai reformok elérték a levéltári területet is. Megszűnt a LOK és helyette létrejött a LIG (Levéltári Igazgatóság), az elődjénél jóval szűkebb hatáskörrel. A változás lényege a decentralizálás volt, a megyei levéltárak ezután anyagilag-egzisztenciálisan a megyéktől függtek, a központi szervnek a szakmai irányítás feladata maradt. Törvényerejű rendelet deklarálta ugyan az új helyzetet, de ez a központi szakmai irányítás az évek során fokozatosan csökkent, majd a nyolcvanas évek végére teljesen elenyészett (lásd pl. a szakfelügyelői rendszer elsorvadását). Az 1970-es és 1980-as évek mérlege szakmai szempontból meglehetősen ellentmondásos. Voltak kétségtelenül pozitív tények: az intézmények (különösen a megyei levéltárak) javai (raktárak, épületek), költségvetése és sze35