Levéltári Szemle, 46. (1996)

Levéltári Szemle, 46. (1996) 1. szám - NÉZŐPONT - Körmendy Lajos: Gondolatok a magyar levéltárosi mentalitás és identitás vonatkozásairól, 1945–1995 / 33–43. o.

tradíciókat egy sor gazdasági, társadalmi és politikai tényező determinálja. Magától értetődik, hogy a jelen körülmények és feltételek szintén formálják a mentalitást, de — ha elég erősek — a hatásuk késleltetve jelentkezik, talán 10—20 év múlva. Minden szakmai közösségnek alkalmazkodnia kell a körülményekhez, azaz válaszolnia kell a változó társadalom kihívásaira. A körülmények azonban gyorsan változhatnak, sokkal gyorsabban, mint a mentalitás. Irreális lenne azt várni, hogy ez a mozgás szinkronban legyen a társadalmi változásokkal, de erre nincs is szükség, mert a mentalitás csak keret a levéltári közösség válaszadásához és cselekvéséhez. Ha ez a keret megfelelő, akkor a közösség gyorsan és jól tud reagálni. De ha nem megfelelő, például a közösség rossz értelemben vett konzervativizmusa akadályozza új és szükséges módszerek bevezetését, akkor komoly akadályt jelenthet a fejlődés útjában. A mentalitás és az identitás fogalmát gyakran összetévesztik, ami nem csoda, mert részben fedik egymást. Az identitás, amint ez magából a szóból is kitűnik, azonosítást, tulajdonképpen önazonosítást, szebb szóval önmeghatározást jelent, ami feltételezi a közösség szakmai, kulturális és erkölcsi értékeinek — ez része a mentalitásnak — a végzendő feladatoknak és a társadalomban betöltött helyének meghatározását. Az identitás jelentősége is óriási, mert ez adja/adhatja a közösség öntudatát és koherenciáját, és megfelelő önismeret alapján lehetővé teszi a mentalitás fejlődését. Az identitás lényege tehát, hogy meghatározza a valós mentalitást, ami alapvető a szakmai közösség létezéséhez, mert az nem tud meglenni a mindennapi munkában követendő prioritások (értékrend) nélkül. Ennek ellenére elképzelhető, hogy egy közösség, mint egész, nem végzi el ezt a feladatot. Ebben az esetben a közösséghez tartozó egyének vagy kis csoportok saját maguk próbálják ezt elszigetelten megtenni, valószínűleg anélkül, hogy leírnák, de mivel nincs konszenzus a kérdésben, a közösség zavart, széttöredezett és széthúzó lesz, ami nem sok jóval biztat a mindig létező társadalmi pozícióharcban.

1 Ezek a fejtegetések talán túlságosan elvontnak tűnnek, de a későbbiekben konkrét példákkal próbáljuk illusztrálni, mindez hogy működik a gyakorlatban. A levéltárosi mentalitást formáló körülmények az elmúlt évtizedekben A mai szakmai gondolkodás szempontjából döntő volt a Magyar Országos Levéltár, mint intézmény múlt századi megalapítása és az ezt követő kb. hetven év. Az első számú levéltár súlya meghatározó volt még a történeti Magyarországon is. A II. világháború előtt a megyei levéltárakat — a megyei adminisztrációba tagolódva — többnyire egy levéltárnok és egy-két hivatalszolga működtette. A megyei/városi levéltárnokoknak szolgálatba állásuk előtt kötelező volt egyéves gyakorlatot végezni az Országos Levéltárban. Az „etalon", a követendő modell feltétlenül a nemzeti intézményben dolgozó levéltáros volt. Közismert, hogy ebben az időszakban az Országos Levéltár az ország talán legfontosabb történeti kutatóhelye volt. Az első főigazgató, Pauler Gyula, maga köré gyűjtötte a legkiválóbb tudósokat, és ez a személyzeti politika az utódai alatt sem változott.

2 A levéltárosok valószínűleg elsősorban történésznek tartották magukat — erre utal, hogy a történettudományban igyekeztek maradandót alkotni —, a gondjaikra bízott iratokat kiaknázandó nyersanyagnak tekintették. Tehették, mert az Országos Levéltár elsősorban történeti levéltár volt, amely főként a megszűnt, 1867 előtti szervek anyagát 34