Levéltári Szemle, 46. (1996)

Levéltári Szemle, 46. (1996) 4. szám - HÍREK - Szűcs László: Vörös Károly (1926–1996) / 66–68. o.

Vörös Károly (1926-1996) 1948-ban történelem-latin szakos tanárként végzett a Pázmány Péter Tudományegyetemen. 1948 novemberében a Magyar Országos Levéltár munkatársa lett. 1950 novemberétől 1957-ig a Levéltárak Országos Központjában dolgozott, majd 1957-től 1962-ig ismét a Magyar Országos Levéltár tudományos kutatója, a kancelláriai levéltár referense volt. 1963-tól 1968-ig a Budapesti Történeti Múzeum muzeológusa, 1968-1970-ben a Művelődésügyi Minisztérium főelőadója. 1970-től 1995-ig a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa, majd főmunkatársa, végül tudományos tanácsadója volt. 1991-től 1995-ig egyben az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán egyetemi tanárként oktatott. Levéltárosként — rövid időre muzeológusként is - történész volt, és történészként is mindig levéltáros maradt. Pályájának kezdetétől fogva a XVIII-XIX. századi magyar társadalom nemzeti megújhodásának, polgárosodásának, művelődéstörténetének kérdései foglalkoztatták. Ebben nem akadályozta meg, sőt jó alapul szolgált számára az Országos Levéltárban és a LOK-ban végzett munkája. Levéltárosként - mint többször mondta - akkor érezte legjobban magát, ha belülről bezárhatta a raktára ajtaját és elmélyedhetett a források tanulmányozásában. A LOK területi referenseként negyedévenként végig kellett látogatnia a dunántúli megyei levéltárakat - és a hivatali munka végeztével alaposan tájékozódott az egyes levéltárak anyagában: csodálatos történetekre, eseményekre lelt. Ezekről sorozatosan nyújtott beszámolókat kisebb-nagyobb tanulmányok formájában a Somogyi Füzetek, a Soproni Szemle, a Vasi Szemle, illetve az Irodalomtörténeti Közlemények, a Századok, a Magyar Könyvszemle, a Történeti Statisztikai Közlemények számaiban. Publikációs munkássága nemcsak egyéni történészi ambícióit jelezte, de levéltáros társainak a szemét is rányitotta az iratokban rejlő értékekre, s így jelentősen hozzájárult a levéltárosi helytörténeti munka újjáéledéséhez, kibontakoztatásához. A levéltárakban szerzett forrásismeretét jól gyümölcsöztette a későbbiekben történetírói munkássága, a Budapest legnagyobb adófizetői 1873-1917 c. munkája, Budapest története IV. kötetének megírása során, s a részletek szintetizálásakor levéltári anyagból merített színes történetek szuverén kezelésével méltán érdemelte ki a „legszellemesebb történetíró" címét. Nemcsak történetírói munkásságában mutatta fel azonban a levéltárakban szerzett fölényes forrásismeretét, hanem levéltári munkája során is hasznosította a forrásokat tagoltságukban és összefüggéseikben is szemlélni képes történészi erényeket. Kezdettől fogva részt vett az akkoriban centralizált s átfogó programokat maga elé tűző levéltárügy módszertani kérdéseinek 66