Levéltári Szemle, 46. (1996)
Levéltári Szemle, 46. (1996) 4. szám - MÉRLEG - Draskóczy István: Borsa Iván: Zsigmondkori oklevéltár IV. (1413–1414). Bp., 1994 / 51–53. o.
Zsigmondkori oklevéltár IV. (1413-1414) Mályusz Elemér kéziratát kiegészítette és szerkesztette Borsa Iván. A Magyar Országos Levéltár Kiadványai. II. Forráskiadványok 25. Sorozatszerkesztő: Varga János. Bp., 1994. 778 p. A magyar középkortudomány egyik nagy vállalkozása a Zsigmondkori oklevéltár. Az anyaggyűjtést a múlt század végén Fejérpataky László kezdte el. Az abbamaradt munkálatokat az 1940-es években Mályusz Elemér folytatta. Neki köszönhető, hogy az 1387-1410 közötti oklevelek java napvilágot látott. Ezután azonban a III. kötet megjelenésére, amely Mályusz professzor terve szerint az 1411-1420 közötti anyagot foglalta volna magában, hosszú évtizedeket kellett várni. Igaz, a kényszerű szünet nem jelentette a széles körű anyagfeltárás megszüntetését. 1 1978-ra Mályusz Elemér már átnézte az Országos Levéltár középkori gyűjteményének négyötödét és a kiadott anyag legnagyobb részét. Idó'közben más feladatok egyre több energiáját vonták el, a munka lezárását ezért Borsa Ivánnak adta át. Az évek során kiderült, hogy az a forrásmennyiség, amit Mályusz profeszszor és a munkálatokba bekapcsolódó más kutatók feltártak, szétfeszítené egy kötet kereteit. Egyet tudunk érteni a szerkesztő eljárásával, aki kisebb, kétéves részletekben publikálta a kor dokumentumait. A könyv ezáltal kezelhető, könnyen áttekinthető lett. E változtatásnak köszönhető, hogy a IV. kötet az 1413-1414-es esztendők forrásait adta közre. Midőn egy könyvsorozatot új szerkesztő vesz át, óhatatlanul felmerül annak a lehetősége, hogy a koncepción módosítson. A levéltáros szakmai korrektsége azt kívánná meg, hogy az összes rendelkezésre álló forrás valamilyen módon (akár csak egy sorban is) regeszta formájában bekerüljön a kötetbe. Borsa Iván forráspublikációi (pl. a Balassa család levéltára) bizonyítják, ő inkább ennek a megoldásnak a híve. Mégis, örvendetes, hogy a lényeget tekintve ragaszkodott azokhoz az elvekhez, így az anyag szelektálásához, amelyeket egykor Mályusz Elemér kidolgozott. A munka egységes koncepciója nem szenvedett törést. A mályuszi elgondoláshoz tartozott az a szempont, hogy a források regesztái ne idegen nyelven, hanem magyarul kerüljenek az olvasó elé, és legfeljebb az igazán fontos részletek esetében ragaszkodjanak az eredeti nyelvhez. Amikor a Zsigmondkori oklevéltár első kötete megjelent, voltak, akik kétkedve fogadták ezt a megoldást. Azóta bebizonyosodott, hogy ennek az eljárásnak is van létjogosultsága (gondolva a latin tudás hanyatlására). A latin, német nyelv természetesen fontos a terminológia esetében, hisz a magyar átültetés nem tudja visszaadni egy-egy szó társadalomtörténeti jelentését. Ugyanígy lényeges az eredeti nyelv a határjárások leírásakor. A korábbi kötetekben Mályusz professzor csak a leglényegesebb nevek, határpontok közlésére vállalkozott. Az akkori időszak terjedelmi korlátai ma már nem szabják szűkre a kiadvány kereteit, és így szerencsésnek tartjuk, hogy a szer51
