Levéltári Szemle, 46. (1996)
Levéltári Szemle, 46. (1996) 4. szám - KILÁTÓ - Opauszki István: A Der Archivar 1994-es évfolyama / 43–46. o.
indokolt-e. A szerző ezért abból a hatvanas évek vége óta törvényekben is teret nyerő elvből indul ki, ami szerint az állam csak azokat a feladatokat finanszírozza, amelyeknél fontos közérdek áll fenn, és amit más intézmény nem vagy nem a kívánt szinten végez el. Szerinte ezzel a levéltáraknak is szembesülniük kell, és nem hivatkozhatnak a levéltáros szakma kutatási tradícióira. Meg kell indokolniuk, hogy miért végzik kutatási és képzési tevékenységüket, és azt, hogy ezek hogyan kapcsolódnak az alapfeladatokhoz. A szakma professzionalizálása és funkcióval való ellátása is azt kívánja, hogy a levéltárak olyan feladatokat vállaljanak, amelyeket csak a levéltárak, illetve a levéltárosi képzettséggel rendelkezők képesek elvégezni. Ezután felteszi a kérdést, hogy akad-e olyan formája a levéltári kutatásnak, amely megfelel a fenti szempontoknak. Arra a következtetésre jut, hogy ide tartozik minden olyan levéltári tudományos munka, amely a főbb dimenziójú kutatást szolgálja, mint például a segédtudományi kutatások, a forrásközpontú kiadványok és a közigazgatás-történeti munkák. Más véleményt képvisel Norbert Reimann, aki ugyanebben a számban 2 az önkormányzati levéltárak szempontjából vizsgálja a tudományos tevékenység létjogosultságát. Rámutat arra, hogy az önkormányzati levéltárak feladatainak elmaradhatatlan részévé vált a kutatómunka. Szerinte ezáltal sokkal jobban el lehet fogadtatni a helyi nyilvánossággal a levéltári munkát, ami hosszú távon az alapfeladatok megvalósításához eszközt és lehetőséget is biztosít a levéltárak számára. Másrészt az sem elhanyagolható szempont, hogy a kutatásban szerzett tapasztalatok pozitívan hatnak vissza az iratértékelési, rendezési feladatokra. Az átlagosnál is több tanulmány foglalkozik az 1994-es évfolyamban a levéltárosokat és a levéltárakat érintő technikai és egészségügyi kérdésekkel. Hartmut Weber figyelemre méltó tanulmányt közöl „A levéltáros és a technika a levéltárban" címen az Archivar 1994/2. számában. Rámutat, hogy a technikai képzést a német levéltárosképzés elhanyagolja, így a munkahelyeken jelentkező igények mind a képzettségtől, mind a levéltárosi szakmaképtől eltérnek. Azok a levéltárosok, akik mégis elsajátítják ezeket az ismereteket, legtöbbször önképzés útján teszik ezt, kollégáik viszont lebecsülik az efféle tudást, noha ez a levéltári anyag megőrzése szempontjából kulcsfontosságú. Weber javaslatot tesz a levéltárosok technikai képzésének fő irányelveire és tartalmára. Szerinte ez a képzés nem lehet öncélú, hanem az egyes konkrét levéltári alapfeladatokhoz kapcsolódhat. A levéltárosnak elsősorban a specialisták (reprográfusok, restaurátorok, programozók stb.) munkájának irányításához, a szakmai feladatokba való integrálásához van szüksége tenchnikai (emellett szervezési) ismeretekre. Ezen belül ismernie kell a különböző adathordozó anyagok tulajdonságait, a tárolás optimális körülményeit, a konzerválás, a biztonsági filmezés lehetőségeit, a megfelelő szállítóeszközöket, a rendező helyeket és a levéltári anyag felhasználását segítő eszközöket. Nagyon fontos, hogy a levéltáros meg tudja ítélni a technika lehetőségeit és korlátait a levéltári munkában. Meg kell tanulnia a technikát eszközként hasznosítani, a szakértőkkel hatékonyan együttműködni, de nem kell minden szakterületen elmélyült ismereteket szereznie. A levéltárosoknak hozzá kell szokniuk, hogy képzésük a diploma átvételével nem zárul le, hiszen az új követelményekhez való alkalmazkodás és az olykor elkerülhetetlen specializálódás szakmai továbbképzést igényel. A levéltáros munkájának megkönnyítését szolgálják a különböző adatfeldolgozási rendszerek. Németországban a 80-as évek óta sokfajta rendszert és programot használnak az állami levéltárak, de egységes kritériumrendszer (EDV 3 ) kidolgozása csak a 90-es évek elején került napirendre. Az Archivar 44