Levéltári Szemle, 45. (1995)

Levéltári Szemle, 45. (1995) 4. szám - Hudi József: Alfabetizáció és társadalom a XIX. századi Veszprémben: Benda Kálmán emlékének / 38–46. o.

Nem felejthetjük el azt sem, hogy a vidéki munkavállalók — napszámosok, cselédek, szolgák — szintén „rontották" a város műveltségi statisztikáját, akárcsak az itt állomásozó mintegy három századnyi katonaság. Az eddigi kutatások alapján több tanulság is leszűrhető: 1. Az alfabetizáció folyamatában Benda Kálmán által elsőrendűnek tartott földrajzi-gazdasági tényezők mellett fontos szerepe volt a társadalmi meghatározottságnak. A család kedvező rendi helyzete éppúgy ösztönzője lehetett az iskoláztatásnak, mint a gazdasági mikro- és makrokörnyezet. Ezt bizonyítja pl. az, hogy a paraszti életmódot folytató kisbirtokos nemesek, az ún. curialisták körében, a nemesi községekben jóval magasabb volt egy-egy adott időpontban az alfabetizáció szintje, mint a szomszédos jobbágyközségekben. A nemesek számára ugyanis 1848 előtt biztosított volt a társadalmi felemelkedés lehetősége. Ugyanez elmondható a mezővárosokban, városokban élő polgárokról, cívisekről, a kiváltsággal felruházott kerületek és területek lakóiról. Az államitársadalmi modernizációval kialakult egy olyan értelmiségi réteg (honoraciorok), amely a szaktudása révén szerzett magának társadalmi tekintélyt és elismertséget. 2. A külföldi és hazai kutatások révén világossá vált, hogy az alfabetizációnak több szintje, fokozata létezett, s élt — sokszor egymás mellett. Kezdve attól, hogy az egyén csak olvasni tanult meg — papokat, tanítókat, licentiatusokat ismerünk a XVII—

XVIII. századból, akik kiválóan elboldogultak a tudásnak ezen a szintjén. A következő szint, amikor az illető olvasni és írni is megtanult, de az írást elfelejtette. A Biblia, a kalendárium forgatásához ez is elegendőnek bizonyult. Egy magasabb szinten már az írást is gyakorolta, ha nem is rendszeresen. S beszélhetünk a mai értelemben vett tudásszintről, amikor az olvasás és írás mindennapi szükségletté vált. 3. Benda megállapított-*: „...több jel szerint olvasni többen tudtak, mint írni, de ez legföljebb néhány százalék eltérést jelenthetett."

20 Azóta bebizonyosodott, hogy nem egészen így fest a dolog. A félanalfabetizmus állapotában jelentős eltérés volt a csak olvasni és az olvasni és írni is tudók aránya között. E különbség az alfabetizmus terjedésével fokozatosan csökkent, majd megszűnt. 4. Az alfabetizáció folyamatában a nemek között is különbség észlelhető. Véleményem szerint kétféle fáziseltolódással kell számolnunk a nők esetében. A nők körében megkésve kezdődött az alfabetizáció, lassabban is haladt előre. Ugyanakkor hosszú időn át nagyobb volt a „szakadék" a csak olvasni, valamint az írni-olvasni tudók között. Mindkettő a nők sajátos gazdasági-társadalmi helyzetével függött össze. A férj felügyelete alatt élő asszony működési köre a háztartásra és a gyermeknevelésre terjedt ki. A nép körében az énekes imakönyv, az ábécéskönyv forgatásához semmi szükség sem volt az írni tudásra. Természetesen más volt a helyzet a társadalom középső és felső rétegeiben, ahol a nő nagyobb szabadságot élvezett, képzésével is jobban törődtek. Bizonyos időszakokban — pl. a nemzeti romantika korában — a kulturális divatirányzatok is szerepet játszottak az írni-olvasni tudás terjedésében. Ilyen divat volt a levélírás, a napló- és emlékkönyvírás. Közvetetten még az utazás divatja is hozzájárult a kulturális színvonal emelkedéséhez. 5. A szakemberek és nem szakemberek között is akadnak olyanok, akik megkérdőjelezik a vizsgálati módszer megbízhatóságát. Kétkedve kérdezik: vajon mi bizonyítja, hogy aki csak „keresztet"' rajzolt egy iratra, az tényleg írástudatlan volt? Amíg az írásnak csekély volt a társadalmi presztízsértéke, valóban számolni kell a tévedés lehetőségével. Szerencsés forrásadottságok esetén ellenőrizhető, hogy valaki tényleg tudott-e írni vagy sem. A fejlődés egy magasabb 44