Levéltári Szemle, 45. (1995)

Levéltári Szemle, 45. (1995) 3. szám - MÉRLEG - Szerencsés Károly: A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei. Bp., 1993 / 88–96. o.

Bizottságba, a Népszabadság szerkesztőségébe, a megyei pártbizottságokhoz. [... ] A tiltakozás demonstrálásaként sok százan visszaadták párttagsági könyvüket." (8. o.) Megtudhatjuk, hogy a Politikai Bizottság január 31-én tárgyalta az ügyet és „az 1956-os események ilyen értékelését egyoldalúnak tartja. Véleményük szerint a korábbi egyoldalúsággal szemben ez egy másik egyoldalúság elfogadását jelenti." (9. o.) E mellett szinte másodrangú kérdésként jelent meg a többpártrendszer elismerése: „nem felelne meg hosszú távú politikai érdekeinknek a többpártrendszer létrejöttének akár politikai, akár adminisztratív eszközökkel történő megakadályozása". (11. o.) A hosszú távú érdek akkor is előbbrevaló, ha „a többpártrendszer nem előrelépés a demokrácia útján, csupán egy más formája a közéleti demokrácia megjelenésének .. ." (12. o.) A többpártrendszer ebben a pillanatban persze csak úgy képzelhető el, hogy „a Magyar Szocialista Munkáspárt képes lesz először a pártok közötti megegyezés, majd a nyílt versengés viszonyai között is vezető szerepének megőrzésére". (12. o.) Az „alternatív szervezetekkel" történő megegyezés alapja: „Először a szocializmusnak, mint történelmi alternatívának az elfogadása, másodszor az ország katonai szövetségi rendszerhez tartozásának tiszteletben tartása a két katonai szövetség egyidejű felszámolásáig, harmadszor kölcsönös és kinyilvánított szándék a válság elmélyülésének megelőzésére, a társadalmi stabilitás megőrzésére." (13. o.) A vitában is 1956, a Pozsgay nyilatkozat dominált: „az október 23-i, valóban a hibák és túlzások kiküszöbölésére, a zsarnoki rendszer megszüntetésére irányuló békés tüntetés néhány óra leforgása alatt ellenforradalmi jellegű felkeléssé fajult, pár nap múlva pedig fehérterrorba torkollott, s a magyar nép jövője szempontjából további, még tragikusabb következményekkel fenyegetett". (21. o.) Az átértékelés mellett szólt az érv: „nem egyszerűen lelki, érzületi dolgokról van szó, amelyek nagyon súlyosak természetesen, hanem arról, hogy a párt, mint kezdeményező erő jogállami alkotmányos viszonyok között, bizonyos történelmi alapkérdésekben a nép centrumához tud-e közeledni, mert ha ebben nem tud, akkor a nép centrumán kívül esik az összes többi kérdésben, és nem lesz megegyezés". (33. o.) De ott a tépelődő kérdés: „Ha 1956 népfelkelés volt, akkor akik leverték a népfelkelést, a nép ellenségei? A kommunisták, munkások, munkásőrök, amit 1956 után elértünk, azt a nép ellen tettük, a nép nélkül?" (41—42. o.) És ugyanez a kétely: „Ha 1956 tisztán népfelkelés volt, akkor az a párt és az a kormány az ellenforradalmi, amelyik ezt leverette." (110. o.) Volt akinek még mindig a korábban már használt „1956-os tragikus események" megjelölés tetszett (47. o.) Olyan felszólaló is akadt, aki számára „már első este látszott, hogy ellenforradalomról van szó, hiszen pontosan katonai puccsnak megfelelő módon a laktanyákat, a fegyverraktárakat, a rádiót foglalták le". (153. o.) A szavazásnál azonban csak tízen támogatták azt a javaslatot, hogy vegyék be 1956 értékelésébe, hogy november első napjaira az események ellenforradalmi jelleget öltöttek. (190. o.) A többpártrendszert kényszerből fogadták el: „Nem örülök azért, mert a többpártrendszer óhatatlanul megosztja az erőinket, sok energiát von el az építőmunkától." (22. o.) Ugyanakkor: „Lehet hatalmi funkciókat megosztani, de magát a politikai hatalmat, rendet nem." (23. o.) Hangosan gondolkodva: „A többpártrendszerű hatalmi keretet elfogadva, a Magyar Szocialista Munkáspárt lemond a hegemón szerepről? Nem járhatóbb út-e, ha többpártú rendszer lesz, ebben a hegemón szerep a Magyar Szocialista Munkáspárté?" (41. o.) 90