Levéltári Szemle, 45. (1995)

Levéltári Szemle, 45. (1995) 2. szám - KILÁTÓ - Borsa Iván: Gondolatok Manfred Pohl víziójának olvasása kapcsán / 75–77. o.

Gondolatok Manfréd Pohl víziójának olvasása kapcsán* Manfréd Pohl, a Deutsche Bank AG Történeti Levéltárának (Frankfurt am Main) igazgatója, az Európai Banktörténeti Társaság alelnöke tollából feltűnő tanulmány jelent meg a Levéltári Szemle 1994. évfolyama 3. számának 45—56. lapjain Levéltár és vállalat: önfenntartás a piacgazdaságban (Archiv und Unternehmen: Selbstbehauptung in der Marktwirtschaft) címmel. Első gondolatom az volt, hogy a szerző egyenesen a Levéltári Szemlének írta ezt a nagyívű tanulmányt, mert a folyóiratnak hiába forgattam ezt a számát, nem találtam adatot arról, hogy eredeti első megjelenés-e vagy átvétel, s ha az utóbbi, úgy honnan.* A közlemény magyar címe hozta a következő fordulatot a tanulmány elolvasása után. A levéltár szó alatt ma elsősorban azt az intézményt értjük, amelynek gyűjtőköre van, és az iratképzők meghatározott köréből feladataiknak ellátásához nem szükséges iratokat vesz át tartós megőrzésre, és azokat megfelelő szabályok mellett az érdeklődők rendelkezésére bocsátja. A tanulmány nem ilyen jellegű jövőt tár elénk, hanem egy vállalkozás/vállalat irattáráét/levéltáráét, amely jelenleg a vállalat operatív, kurrens munkájában már nem szükséges iratokat őrzi, kezeli és az érdeklődők rendelkezésére bocsátja, s ennek következtében — az elektronikus adatfeldolgozás első korszakában egy többé-kevésbé megtűrt „egzotikus különc létre" van kárhoztatva. Manfréd Pohl veti fel, hogy a vállalat irattára/levéltára legyen a vállalati stratégia aktív részese. Mondanivalójának e rövid összefoglalása után úgy látom, hogy a tanulmány címe a jelenlegi szószerinti, de a magyar terminológiának nem megfelelő fordítása a cím első felét illetően így alakulhatna: Vállalati levéltár vagy inkább Levéltár és vállalkozás: önfenntartás a piacgazdaságban. Manfréd Pohl ugyan nem írja le, de kiérződik belőle az a menedzserálláspont, amely szerint, ha egy részleg nem növeli a profitot, arra nincs szükség. Mint levéltári igazgató tehát olyan feladatot keres intézményének, amely — elgondolása szerint — lehetővé teszi, hogy kitörjön az „egzotikus különc lét" periférikuSj eltartott, mondhatni lenézett helyzetéből. Az önfenntartó levéltár gondolata nincs előzmény nélkül, 1949 után, amikor Jugoszlávia kereste a „harmadik utat", bevezették, hogy a közlevéltárak is legyenek önfenntartók és társadalmiak. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a fenntartás költségeinek nagyobb részét a volt levéltárfenntartóval (pl. város) kötött szerződés biztosította. A szerződésben a levéltár vállalta, hogy átveszi volt fenntartójának a működéshez szükséges iratait, azokat őrzi, kérésére rendelkezésre bocsátja stb., tehát amit eddig is csinált. Minthogy ez a szerződés nem fedezte a levéltár minden igényét, a levéltárigazgató feladatává vált a különbözet előteremtése. A levéltárak tehát térítés ellenében szerződéssel vállaltak irattárrendezéstől selejtezésen át helytörténetírásig sok mindent, hogy * Manfréd Pohl tavalyi magyarországi tartózkodása idején történt szerkesztőségi felkérésre írta tanulmányát. (A szerk.) 75