Levéltári Szemle, 45. (1995)

Levéltári Szemle, 45. (1995) 2. szám - Keményné Pintér Ilona: Gondolatok a levéltári selejtezéséről / 50–52. o.

KEMÉNYNÉ PINTÉR ILONA Gondolatok a levéltári selejtezésről Körmendy Lajos tanulmánya a levéltári irat értékéről és az iratértékelésről

1 nagyon fontos^ a levéltári napi munkát és a jövő feladatait egyaránt érintő kérdéseket feszeget. A téma elméleti megközelítéséhez én a magam gyakorlati tapasztalatait és észrevételeit szeretném az alábbiakban közreadni. A levéltári selejtezés a levéltári munka igen fontos része lenne. Tény, hogy a korábbi megyei — most önkormányzati — levéltárak az iratanyagot az iratképzőktől többnyire selejtezetlenül vették át, és a selejtezésen átesett irategyüttesek is nagy tömegben tartalmaznak levéltári őrizetre érdemtelen iratokat. De tény az is, hogy az önkormányzati levéltárak általában nem fektetnek súlyt a selejtezési munkára. Ennek indokai többfélék. Van, ahol „filozófiai" alapon nem selejteznek, másutt idő- és munkaigényes voltával indokolják e tevékenység elmaradását. Pedig ha igaz, hogy a fondképzők által létrehozott iratanyagnak maximum 5—10%-a az, ami levéltári őrizetre érdemes, akkor belátható, hogy milyen nagy mennyiségben őrzünk feleslegesen iratokat. Ezek selejtezés révén felszabaduló helyére nagy szükség lenne általában is, de különösen a mostani raktárínséges időkben. Nézzük meg, milyen érvek szólnak a selejtezés mellett és melyek ellene. Mellette szól, hogy selejtezés után áttekinthető, könnyebben kutatható iratanyag áll a levéltár és a kutató rendelkezésére; a munkát végző levéltáros hasznos hivatal-, igazgatás-, gazdaságtörténeti stb. tapasztalatokat szerez, amelyeket későbbi munkájában, a kiadványkészítésben, valamint a kutató- és ügyfélszolgálat területén jól kamatoztathat; jelentős raktári férőhely szabadul fel. Ellene szól, hogy időigényes; magas szintű és biztos szakmai tudást igényel; a munka során elkövetett hibák helyrehozhatatlanok. Ez utóbbi, illetve az ettől való félelem az, ami leginkább a selejtezés ellen hat. Ezt a félelmet még tovább erősíti az a körülmény, hogy semmiféle külső kényszer nincs, amely arra késztetné a levéltárakat, hogy kizárólag maradandó értékű iratok őrzésére törekedjenek. Azért, mert valamely levéltár anyagának jelentős része nem érdemes a levéltári őrizetre, még senkit nem róttak meg. Abból viszont lehetnek kellemetlenségek, ha egy kutató a húsz évvel ezelőtt látott szépen felbélyegzett marhalevelet későbbi kutatása során nem leli fel. Úgy gondolom, hogy ezek az „inkább ne selejtezzünk" lény egű állásfoglalások fő meghatározói, amelyekhez még jelentősen hozzájárul az a tény is, hogy a levéltárak felelős vezetőinek jó része általában nem végez, illetve nem végzett ilyen jellegű munkát, viszont beosztottjainak iratselejtezéséért is nekik * Szerkesztőségünk e személyes hangvételű írást vitacikknek szánja. Várjuk Olvasóinknak a szakmai munkálatok tapasztalatait összegző észrevételeit. 50