Levéltári Szemle, 45. (1995)

Levéltári Szemle, 45. (1995) 2. szám - Keményné Pintér Ilona: Gondolatok a levéltári selejtezéséről / 50–52. o.

kell viselniük a felelősséget. Az óvatosság bizonyos mértékig érthető —

i elég, ha visszagondolunk a saját első selejtezéseinkre. Mennyire óvatosak voltunk, mennyi mindent meghagytunk akkor, amit most — 10-20 év után — lelkiismeret-furdalás nélkül teszünk a selejtbe. De azért furcsa szakma a miénk. Nem hiszem, hogy sok más olyan szakterület van, amelynek vezető munkatársai magától értetődőnek tartanák, hogy nem végeznek levéltári szakfeladatokat. Nemigen lehetne pl. olyan osztályvezető sebészt találni, aki büszkén hangoztatná, hogy életében két műtétet ha végzett, de nem is akar többet, mert rettenetes az az egyhangúság: ugyanolyan töréseket, ugyanott, ugyanazokkal a műszerekkel operálni. A levéltáros szakmában szinte természetes, hogy a vezető beosztásban lévők nem rendeznek, nem selejteznek, nem írnak segédleteket, lévén ezek rettentően unalmas ún. rabszolgamunkák, amelyek leginkább a favágással rokoníthatók. A vezetők általában történetírói hivatástudattal irányítják a levéltárakat, a levéltári anyag értékének megítélésében a kutatói tapasztalatok irányítják őket, amik azt sugallják, hogy minden darab papír fontos lehet. Tévedés ne essék, ezzel nem azt akarom mondani, hogy a levéltárakban ne folyjon történeti feldolgozó munka, de talán ki lehetne alakítani valamiféle egészséges arányt a levéltárosi és a történészi munka között, amelynek lehetne az az eredménye, hogy a vezetők a szigorúan vett szakmai kérdésekben ne kívülállóként foglaljanak állást. Ez a többször említett túlzott óvatosság néha egészen furcsa helyzeteket produkál. Van például olyan levéltár, ahol a családi levéltári fondban őrzik az iratanyaggal együtt levéltárba került nyomtatott könyveket és újságokat azon az alapon, hogy ottlétük jellemzi az azokat hajdanán olvasó családtagokat. Ezzel a véleménnyel szemben nem érv az, hogy a nyomtatott könyv a levéltári terminológia szerint nem levéltári, hanem könyvtári anyag, és az sem, hogy ezeknek a többnyire többgenerációs ügyvéd- és hivatalnokcsaládoknak biztosan nemcsak az a 10—20 kötet könyvük volt, amit a levéltár az iratokkal együtt átvett. Ugyanezen az alapon maradnak különböző tárgyak is az iratok között. Vagyis: ami egyszer levéltárba került, nehéz annak onnan kikerülnie, hát még ha iratról van szó, aminek őrzésére ezek az intézmények alakultak. A „nehogy baj legyen belőle" mentalitásnak ezt a görcsét szerintem fel kellene, és fel is lehetne oldani, mégpedig jó és jól használható segédanyag kézbe adásával. Ezen azt értem, hogy legyenek olyan selejtezési útmutatók és ügykörjegyzékek, amikre támaszkodni lehetne a munka végzésekor és a munka ellenőrzésekor egyaránt. Ezek meglétében a selejtezést végző levéltárosnak/levéltári kezelőnek nem egyedül kellene megküzdenie a munkába vett iratanyaggal, és a vezetőknek is megadnák a „másutt is így csinálják" biztonságtudatát. Ilyen jegyzékek lényegében most is vannak, csak évtizedekkel korábban készültek, és emiatt nem tekintik őket eléggé megbízhatónak, illetve a létük nincs benne a szakmai köztudatban. Ezekből kiindulva, a kiadásuk óta eltelt időben szerzett tapasztalatokkal kiegészítve, az 1950 után keletkezett iratoknál a meglévő irattári terveket is felhasználva fondfőcsoportonként — azon belül ahol szükséges, szervtípusonként —, viszonylag nem nagy befektetéssel meg lehetne csinálni az új jegyzékeket. Külön pénz nem kell hozzá, mivel a munka beilleszthető az intézményi munkatervekbe. A megvalósítás útja szintén ismert: a Levéltári Osztálynak a törvényhatósági közigazgatási iratok selejtezési ügykörjegyzéke készítésekor alkalmazott módszerét lehetne követni. A kiadás ugyan pénzbe kerül, de ez is megjelenhet az intézményi kiadványtervekben. Szerintem ezeknek a majd valamennyi fondfőcsoportra kiterjedő selejtezési ügykörjegyzékeknek az elkészítése és kiadása csupán szándék kérdése. A szaktudás és a tapasztalat megvan hozzá, nem kerülne sokba és ugyanakkor áttörést jelenthetne a levéltári selejtezés területén már a közeli jövőben. 51