Levéltári Szemle, 45. (1995)
Levéltári Szemle, 45. (1995) 2. szám - Diószegi István: Közjogi kérdések a közös minisztertanács előtt, 1883–1895 / 3–20. o.
politikai tekintetben is kívánatos, mert az „und" kötőszó közbeiktatása azt fejezi ki, hogy a közös hadsereg egyúttal magyar hadsereg is. Ez az argumentum kétségkívül megállta a helyét, a közös hadsereg elnevezésében végbement változás azonban korántsem pótolta a magyar állami szuverenitás egyéb attribútumait, amelyek az osztrák—magyar közjogi viszony természetéből adódóan továbbra is hiányoztak. Márpedig magyar részről éppen ezeknek az attribútumoknak a fokozatos visszaszerzéséről volt szó, a közös hadsereg elnevezésének megváltoztatásánál elért siker ezért nem végpont, hanem csak egyik lépcsőfok lehetett. Az Ausztriához fűződő politikai érdekszálakat persze magyar részről sem akarták teljesen elszakítani, ezért amire törekedtek, az nem annyira a valódi szuverenitás volt, mint inkább a szuverenitás látszata. Ebben a vonatkozásban különös jelentőségre tett szert a közös intézmények és a magyar állam különböző szervei közötti érintkezés nyelve. A magyar álláspont persze a magyar nyelvhasználat követelése tekintetében korántsem volt következetes, és bizonyos kialakított gyakorlatot a dualizmus fennállásának egész időszaka alatt nem bolygatott. Senkinek sem jutott eszébe, hogy a közös minisztertanácson magyarul szólaljon meg, és azt is természetesnek vették, hogy a magyar minisztertanács, amennyiben azon az uralkodó elnököl, németül folyjék. A magyar nyelvhasználat kívánalma a kilencvenes évek kezdetétől mindazonáltal erőteljesen felmerült, és a magyar kormány ennek az igénynek különböző alkalmakkor kifejezést adott. Szapáry magyar miniszterelnök a közös külügyminiszterhez intézett levelében 1892 őszén nehezményezte, hogy az uralkodó a delegáció összehívását elrendelő leiratában nem a magyart, hanem a németet használta. 45 Az 1895-től kormányon lévő Bánffy Dezső pedig egyszerűen áttért a közös külügyminiszterrel történő magyar nyelvű levelezésre, igaz, a német fordítást is a magyar eredetihez csatolta, így például 1897-ben magyar nyelvű levélben kifogásolta, hogy a velencei egészségügyi konferencián Bosznia-Hercegovina is képviseltette magát. 46 A közös intézmények közül méreteiben a közös hadsereg volt a legjelentősebb, és egyúttal olyan, amellyel a magyar állam közegei a minisztériumoktól kezdve a törvényhatóságokon át egészen a községekig terjedően mindennapos kapcsolatban állottak. Ha magyar részről a magyar nyelv használatának érvényt akartak szerezni, akkor az elgondolásokat elsősorban ezzel az intézménnyel szemben kellett érvényesíteni. Ezek a törekvések a dolog természetéből adódóan csakhamar felmerültek, és rövidesen a magyarosító tendenciák előterébe kerültek. A magyar delegáció 1891-ben elfogadott egy olyan határozatot, amely kimondta, hogy a közös hadsereg a magyarországi hatóságokkal köteles az állam nyelvén, azaz magyarul levelezni, és azt is leszögezte, hogy a magyar állampolgárokkal történő írásbeli érintkezésnek is az állam nyelvén kell bonyolódnia. 47 A közös hadügyminiszter ezt a határozatot, nyomós gyakorlati okokra hivatkozva nem tette magáévá, a levelezés nyelvében bizonyos módosításokra azonban késznek nyilatkozott. Ennek megfelelően az 1892-es delegáción a közös hadügyminiszterrel egyetértésben olyan határozatot szövegeztek meg, amely szerint a magyar nyelv használata kötelező a magyar törvényhatóságok és a magyar (vagyis a magyarországi hadkiegészítésű) ezredek parancsnokságai közötti levélváltásban, továbbá, hogy a hadsereg összes hatóságai kötelesek magyar átiratokat és beadványokat elfogadni, végül, hogy ez utóbbiak a magyar ezredek és a hadkiegészítő parancsnokságok által magyar nyelven intéztetnek el. Nem jött létre viszont megállapodás abban, hogy a hadsereg többi hatóságai milyen nyelven intézzék az átiratokat és beadványokat. A közös hadügyminiszter ebben a tekintetben a hadsereg szolgálati nyelvéhez, azaz a némethez ragaszkodott, a magyar delegáció viszont szükségesnek tartotta, hogy ha az erők elégtelensége (azaz a magyar nyelv ismeretének hiá14