Levéltári Szemle, 45. (1995)

Levéltári Szemle, 45. (1995) 2. szám - Diószegi István: Közjogi kérdések a közös minisztertanács előtt, 1883–1895 / 3–20. o.

jához, két évtized múltáni hivatali utódja amikor két egymástól független ál­lami egyedről írt, az osztrák—magyar kapcsolat államszövetség jellegét tette hangsúlyosabbá. Az „Osztrák—Magyar Monarchia" elnevezés inkább a szövet­ségi állam koncepciójának felelt meg, és ha magyar részről egyszer az állam­szövetség álláspontjára helyezkedtek, az elnevezés további használata tiszta for­malitássá minősült, és bármikor elő lehetett állni azzal a kívánalommal, hogy a Monarchia elnevezését az újabb magyar közjogi felfogáshoz igazítsák. Az Osztrák—Magyar Monarchia elnevezés további használatát kilátásba helyező minisztertanácsi határozat, amelyet legalázatosabb felterjesztés formájában az uralkodó tudomására hoztak, hosszabb távon így korántsem volt megnyugtató. 29 A magyar kormánynyilatkozat mindenesetre lecsillapította a kedélyeket, és a vita, legalábbis a közös minisztertanács szintjén egy ideig nem folytatódott. Mivel azonban sem az elvi, sem a gyakorlati tisztázás nem volt teljes, a lappan­gó ellentétek tovább éltek, és adandó alkalommal rögtön felszínre törtek. A kö­zös hadügyminisztérium 1896-os költségvetési tervezetében, az osztrák centra­lista felfogás szellemében a „die beiden Reichshálften" kifejezés fordult elő, ami ellen Bánffy magyar miniszterelnök rögtön hevesen tiltakozott, 30 az 1895. június 1-jei közös minisztertanácson pedig maga az uralkodó jelentette ki, hogy a Mo­narchia kifelé egységet képez, és újra használta a magyarokat irritáló „Reichs­hálfte" kifejezést. 31 Nem valami elszólás, vagy pontatlanság volt ez részéről, ha­nem sokkal inkább válasz az újabb magyar törekvésekre, amelyek most a vál­tozatosság kedvéért „az osztrák—magyar kormány" kifejezés kiiktatására irá­nyultak. 32 A terminológiai kötélhúzás ebben a szellemben folytatódott tovább, és az általunk tárgyalt időszakban nem is következett be megnyugtató kitisz­tázás. A probléma lezárása kedvéért azért el kell mondanunk, hogy a század­forduló után a vita olyan szélsőséges formákat öltött, hogy Aehrenthal közös külügyminiszter valamennyi szerződés esetében vissza akart térni az Osztrák— Magyar Monarchia formula használatához 33 , Wekerle magyar miniszterelnök viszont valamennyi szerződés esetében az Ausztria és Magyarország megneve­zést tartotta jogszerűnek. A két évtizeden át tartó vita után Aehrenthal közös külügyminiszter, Beck osztrák miniszterelnök és Wekerle magyar miniszterel­nök között 1908 januárjában létrejött megállapodás tett pontot, amely a nem­zetközi szerződésekben megkülönböztette a közös, a közös egyetértéssel inté­zett, és az autonóm ügyeket, és ennek megfelelően szabályozta a szerződő fél megnevezését és az aláírási jogosultságot. 35 Ez a rendezés tulajdonképpen már 1868-ban esedékes volt, és ha akkor bekövetkezik, sok fölösleges közjogi vitát takarított volna meg mindkét országrész számára. Jótékony hatása 1908-ban is vitathatatlan volt, de csodákat nem lehetett tőle várni. A Monarchiához fű­ződő elvékonyodó magyar érdekszálakat ekkor már semmiféle közjogi tisztá­zás nem erősíthette meg. A közös hadsereg elnevezése A szerződő félnek a nemzetközi szerződésekben történő megnevezésével egyide­jűleg a közös hadsereg elnevezésének kérdése is napirendre került. A problé­mát ugyancsak magyar részről hozták szőnyegre. Az elnevezés rendezésére irá­nyuló törekvés összefüggött a Magyarország és a Monarchia közötti viszony újraértelmezésével, a közjogi közelítés azonban más alapállásból történt. Míg a szerződő fél megnevezésének kérdésében az 1868-as kompromisszumot boly­gatták, a közös hadsereg elnevezésének ügyében a kompromisszum szellemében jártak el és az akkori megállapodás teljessé tételére törekedtek. A hadsereg el­nevezése ugyanis a hatvanhetes kiegyezés után nem változott meg, és az to­;Í

Next

/
Thumbnails
Contents