Levéltári Szemle, 45. (1995)

Levéltári Szemle, 45. (1995) 2. szám - Diószegi István: Közjogi kérdések a közös minisztertanács előtt, 1883–1895 / 3–20. o.

is szerepeljen, minthogy azt, mint mondotta, nem a Monarchia két államának kormánya kötötte. Az már az ügy további érdekessége, hogy az 1888. évi XIV. törvénycikk néven becikkelyezett szerződés címében mind az Osztrák—Magyar Monarchia, mind a Monarchia két állama megnevezés előfordult, szaporítva ezzel a közjogi következetlenségek amúgy is hosszúra nyúlt sorozatát.

24 Rövidesen kiderült, hogy az uralkodó azon feltételezése, hogy magyar részről a „két állam" kifejezés használatának kívánalma több mint terminológiai kérdés, nem volt alaptalan. Fabiny magyar igazságügyminiszter 1888. november 7-én jegyzékkel fordult a közös külügyminiszterhez és azt az igényt támasztotta, hogy a nemzetközi szerződésekben ezután szerződő fél gyanánt ne az Osztrák—Magyar Monarchia, hanem Ausztria és Magyarország neveztessék meg.

25 A fellépésben volt egy adag közjogi tisztázatlanság, mert a kívánalom a katonaszökevények kiadatásáról Németországgal kötendő egyezménnyel kapcsolatosan merült fel, és a szökevények éppúgy tartozhattak a közös hadsereg, mint a két honvédség állományához, következésképp mind a Monarchia, mind annak két állama szerződő fél lehetett, de hogy a magyar igazságügyminiszter minden közjogi differenciálás nélkül támasztotta a fenti igényt, arra vallott, hogy magyar részről teljes egészében ki akarják iktatni az eddig használt Osztrák—Magyar Monarchia formulát. A magyar minisztertanács 1889. június 20án a szóbanforgó szerződés kapcsán határozatba vette, hogy a bevezetésben az uralkodó neveztessék meg szerződő fél gyanánt, miután még eldöntetlennek tartotta, hogy az Osztrák--Magyar Monarchia olyan jogalanyt képez-e, amely mint szerződő fél szerepelhet.

26 Az uralkodónak azonban ez a kétkedés is sok volt, és felvilágosítást kért a jegyzőkönyv első pontjában foglalt határozatra nézve. Az uralkodónak adandó választ az 1889. augusztus 16-án tartott magyar minisztertanács alakította ki. Tisza Kálmán előterjesztése első pillanatra mind a politikai konszenzus, mind a közjogi szakszerűség követelményeinek megfelelt. A miniszterelnök, mintegy dezavuálva az igazságügyminisztert, kijelentette, hogy a Monarchia az 1867-es kiegyezési törvények értelmében kifelé egy egészet képez, és politikai tekintetben nem volna helyes ezt a felfogást bármi által megingatni, következésképp a külfölddel kötött szerződéseknél részünkről továbbra is az „Osztrák—Magyar Monarchia" nevezendő meg. Hozzátette azonban, hogy bizonyos esetekben, így az állampolgárságra vagy a határokra vonatkozó szerződéseknél az „Ausztria és Magyarország" formula használata nemcsak szükséges, hanem egyenesen elkerülhetetlen.

27 Alaposabb szemrevételezés után azonban kiderül, hogy Tisza Kálmán mind szóhasználatban, mind felfogásban eltért a kiegyezés idején képviselt magyar felfogástól. Az „Ausztria és Magyarország" kifejezés legalizálásának kívánalma kétség kívül lépés volt az 1868-as szabályozás teljessé tétele irányába, figyelembe kell azonban venni, hogy Andrássynak annak idején elvi kifogása volt e kifejezés ellen, és annak használatát egyenesen veszélyesnek tartotta. Azt írta, hogy ez a címhasználat végelemzésben olyan viszonyokhoz vezetne, amelyben Svédország és Norvégia áll egymással.

28 Hogy Tisza Kálmán nem osztotta ezeket az aggályokat, önmagában is sokatmondó. A magyar miniszterelnök azonban miközben elismerte az Osztrák—Magyar Monarchia kifejezés használatának további célszerűségét, azt is kijelentette, hogy a Monarchia állam jogilag két egymástól független állami egyedből áll. Ez pedig nem vágott teljesen egybe Andrássy véleményével. A Monarchia jellegéről alkotott magyar közjogi felfogásban, mind a szövetségi állam, mind az államszövetség elemei benne foglaltattak, anélkül, hogy egyértelmű tisztázásra valaha is sor került volna. A kiegyezés utáni első magyar miniszterelnök csak a Monarchiát alkotó részek alkotmányos belső önállóságáról, beszélt, ami közel esett a szövetségi állam koncepció8