Levéltári Szemle, 44. (1994)

Levéltári Szemle, 44. (1994) 4. szám - KILÁTÓ - Horváth András: A hidegháború történetével foglalkozó washingtoni konferencia (1994. március 19–21.) levéltári vonatkozásai / 69–75. o.

Orosz Védelmi Minisztérium Kézponti Levéltárát képviselte. A Podolszkban található intézmény munkatársa emellett elmondta, hogy nagy súlyt helyeztek a számítógépek beszerzésére, ugyanakkor mindez gyakorlatilag hiábavaló, hiszen kevés a pénz, kevés a feldolgozáshoz értő szakember, viszont rengeteg az anyag. Az előadó utalt arra is, hogy munkájuk a Szovjetunió szétesésével nagyon megnehezült, mivel fontos irategyüttesek maradtak más utódállamokban: Ukrajnában, Kazahsztánban, Üzbegisztánban. Legsürgetőbb feladatuknak azt tartotta, hogy ezeket a hiányokat fénymásolatok, illetve mikrofilmek kérésével pótolni tudják, újra teljessé téve így az Orosz Föderáció tulajdonában lévő gyűjteményt. A szekció utolsó előadójaként, a kansasi Bruce Menning ironikus hangvételű beszámolójában igyekezett cáfolni, hogy „Kelet óriása" a kutatási korlátozások feloldását illetően a nyugati demokráciák mércéjével mérve is liberalizálódott volna. Rámutatott arra, hogy még 1990—91-ben is csak 1941-ig — tehát a szovjetellenes német támadás időpontjáig terjedően — kapott meg iratokat. Azóta ugyan változott a helyzet, de az orosz gazdaság katasztrofális állapota, a levéltárak szegénysége és belső szervezetlensége lehetetlenné teszik az érdemi változást. A megoldást a nemzetközi együttműködéssel megvalósítandó forráskiadásban látja. A 6. szekcióban a térségünk archívumaiból érkezők tartották meg előadásukat. A cseh kolléga — Vladimír Pilat — produkciója mind formailag, mind tartalmilag egyértelműen a leggyengébb volt. Ha anyanyelvén beszél talán jobb benyomást tett volna, de mondandójából akkor sem lehetett volna érdemleges dolgokat kiemelni. A lengyelek hosszas beszámolója már lényegesen színvonalasabb volt. Részletesen ismertették a Központi Levéltár belső struktúráját és — katonai kerületenként haladva — a fontosabb irategyütteseket. Fejtegetésük már-már egyfajta „fondjegyzék-felolvasásba" fulladt, amikor néhány érdekes tény megemlítésével javítottak az összhatáson: megtudhattuk például, hogy 1945-ben 17 ezer (!) szovjet tiszt szolgált a lengyel hadseregben, hogy a lengyel fegyveres erők Információs Hivatala iratanyagának több mint 90%-a az 1989-es beszállítás előtt megsemmisült, illetve, hogy kitűnő anyaggal rendelkeznek az 1968-as — Csehszlovákia elleni — beavatkozásra vonatkozóan. Ez az úgynevezett „Dunaj Gyűjtemény", melynek egyik leglényegesebb dokumentuma az az „emlékeztető", amely az 1988. április 11-i, Gomulka—Jakubovszkij marsall megbeszélésről készült. A románok — az oroszokhoz hasonlóan — némileg arányt tévesztve a „bolsevik Magyarország" elleni 1919-es hősi helytállásuk felemlítésével kezdték, majd az 1944-es román „kiugrás"-éval folytatták. Rátérve a hidegháború tényleges időszakára, a Securitate által 1956 után végrehajtott megtorló akciókról is szóltak. Romániában egyébként hivatalosan még mindig az 1971-es szigorú korlátozó rendelkezések vannak érvényben a kutathatóságot illetően, de ezen már a legközelebbi jövőben enyhíteni kívánnak. A magunk részéről arról számoltunk be, hogy miként alakíttatta át Farkas Mihály akkori honvédelmi miniszter a korábbi világos, jól nyomonkövethető — még az Osztrák—Magyar Monarchia hagyományain alapuló — iratkezelési rendszert egy „szuper titkosítottra", melynél az összes korábbi előnyök elvesztek. A korábbi szisztémát nyugodtan nevezhetjük — a Max Weber-i értelemben vett — „pozitív bürokráciának", míg az új rendszer bevezetésének eredménye a csaknem teljes káosz lett. Ez a tény komoly terheket rótt az akkor tevékenykedő hivatalnokokra és természetesen a korszak kutatóit is rendkívül hátrányosan érinti. Az így titkosított anyag kutathatóvá tétele éppen ezért sajátos ki70