Levéltári Szemle, 44. (1994)

Levéltári Szemle, 44. (1994) 3. szám - MÉRLEG - Purcsi Barna Gyula: Közel a múlt. Tanulmányok a XIX. és a XX. század történetéből. Sic itur ad astra. 1993. 2–4. szám. Bp., 1993 / 89–93. o.

szakadást, s ezért „gyakran kockára tette népszerűségét, tekintélyét, hivatalát, sőt életét, s kitette magát mocsoknak és botránynak". Az Ausztriával való államközösség szükségességének felismerése Széchenyitől Keményig, Eötvösig, Deákig nem kis mértékben az esetlegesen létrejövő önálló magyar állam egymagábani gyengeségének felismeréséből adódik az Orosz Birodalom árnyékában. Hiábavalóság azonban Batthyány alkotmányos alapokon álló, törvénytisztelő s lojális magatartása a győzelmet csak orosz segítséggel kivívni tudó hatalom bosszúszomja előtt. Mi másra, ha nem bosszúra utal a halálos ítélet, a kivégzés neme (kötél általi halál), időzítése (október 6-án akasztja fel Latour hadügyminisztert a bécsi nép), s a vagyonelkobzás, mely az egész családot sújtja? Kossuth és Görgey helyett Batthyány van kéznél, s az első magyar miniszterelnök személyében a nemzeti jogokat, a független nemzeti államot semmisíthetik meg, alázhatják meg a nemzet színe előtt. Batthyány a „gyalázatos" halált elkerülendő, sikertelen öngyilkosságot kísérel meg a börtönben, a magán ejtett sebek miatt golyóval végeznek vele. Temetésének is máig ható szimbolikája van. A család csak jeltelen temetésre kap engedélyt. Éjszaka vihetik ki a temetőbe, ahonnan a józsefvárosi esperes jóvoltából titokban a ferences rendházba viszik, s méltó gyászszertartás után az altemplom egyik kriptájában helyezik el, melynek csak a belső oldalára vésik fel a G. B. L. betűket. Holttestének hollétét hosszú ideig titok fedi. 1869ben gyűjtést kezdeményeznek síremlékére, s Pest városa bizottságot küld ki a tetem exhumálására. A Vasárnapi Üjság tudósít az exhumálásról, a tetem állapotáról, az azonosítási jegyekről. Előttünk áll a véres munka eredménye, s ennek kontemplációja közepette nem kerülhetjük el egy másik miniszterelnökről, exhumálásról, forradalomról szóló emlékképeinket. Az újratemetés országos gyászát tekintve sem, a megrendező ugyanakkor hangsúlyozottan Pest városa, s nem a kiegyezés politikáját már elfogadó állam, a koporsót városi hajdúk, a gyászmenetet városi lovas huszárok vezetik. S ismerősek Jókai gyászbeszédének szavai: „... e koporsóban nem Batthyány Lajos fekszik egyedül. A hazának húsz halott esztendeje van oda mellé leszögezve." — hasonló beszédet hallhattunk nemrég valahol... Nem valószínű, hogy a gyász már csak merő külsőség lett volna, az újratemetés pedig „abszurd", mert a koporsóban „nem holttest, hanem csontváz" feküdt, akit „siratni már nem lehet igazán" — mint a munka szerzője állítja, csupán a Borsszem Jankó együgyű, Göre Gábor-hangvételű írására támaszkodva — talán némi dezillúziós panell szükségének kényszerében — nem erre vall e megmozdulás tömegereje, s demonstratív jellege. Kissé túlaktualizáltnak s erőltetettnek tűnnek a miniszterelnök kegyelettel megőrzött mellényéről elmondottak: „...akár a megbocsátás szimbólumaként is felfogható, rajta van a golyó helye, de nem idézi fel a gyilkost." Ami korántsem bizonyos, megfelelő történelmi ismeretek birtokában. Még nagyobb kár a kiváló tanulmány záró sorainak elhibázott gondolatmenetéért: „. . .az eltelt idő összemosta már az egykori tetteket, elfelejtődött, hogy ki volt a túlélő bűnös és ki halott-áldozat. 1992. október 6-án a Batthyány-mauzóleumtól pár lépésnyire Görgey Artúr sírján is (!) a megemlékezés mécsese égett." A történelmi összeborulás érdekében itt talán megfeledkezik a tanulmányíró arról, hogy Görgey és Batthyány nem szemben álltak a barikádon, hanem ha nem is közel egymáshoz, de azonos oldalon, másfelől igazságtalan Görgeyhez, nem is szólva arról, hogy mi felelőssége van Görgeynek a „halott-áldozat" tragikus sorsában? Annyi körülbelül, mint az aradi tizenhároméban. A nemzet emlékezete általában igen pontosan, s hosszú időn keresztül meg tudja őrizni, hogy kik a „túlélő bűnösök" és kik az áldozatok. A történelmi gyilkosság után két, ugyancsak történelmi jelentőségű ön91