Levéltári Szemle, 44. (1994)

Levéltári Szemle, 44. (1994) 3. szám - MÉRLEG - Purcsi Barna Gyula: Közel a múlt. Tanulmányok a XIX. és a XX. század történetéből. Sic itur ad astra. 1993. 2–4. szám. Bp., 1993 / 89–93. o.

gyilkosság vizsgálatát végzi el Ternóczky Krisztina és Mátay Mónika. Nevezetesen Teleki Lászlóét és Széchenyi Istvánét. Teleki 1860-ban térhet haza az emigrációból, s a hosszú kényszerszünet után meginduló választásokon 1861ben az újra összeülő képviselőházban a Deák-féle „felirati" párttal szemben a függetlenségi, radikális „határozati" párt vezetője. Az 1861. május 8-ai képviselőházi ülésnapon Teleki László „határozati javaslata" lett volna napirenden, ekkorra már a gróf halott, hajnalban átlőtt szívvel találják szobájában, asztalán elmondandó beszédének vázlatával. A pályája csúcsai és a nemzeti sorsforduló előtt álló, azt aktívan befolyásolni tudó történelmi személyiség tragédiája össznemzeti jelentőségűvé nő, az azokból már szinte végzetszerűen feltörő gyilkosság gyanúja (mint Mátyásnál, Zrínyinél) itt is felmerül a nemzeti tudatalattiból, ugyanúgy mint Széchenyi vagy századunkban egy másik Teleki esetében. A szerző két irányból egy ún. „populáris-demonstratív" és egy „pártpolitikai" irányból közelít Teleki halálához. „Populáris" nézőpontból Teleki a szabadságharc halottjává válik, belép abba a Pantheonba, amelyben a szabadságharc vértanúi már elfoglalták helyüket. Spontán megemlékezések és gyászünnepségek tüntetően hosszú sorában (vidéken mintegy másfél hónapig zajlanak a megemlékezések) adja tudtul a nemzet érzelmeit a neoabszolutizmussal szemben. Így válnak a megemlékezések tiltakozássá a magyar államiságot, a nemzeti érdekeket sértő beavatkozással szemben, s demonstrálják az ebbeli nemzeti egységet. Ilyen méretű temetési és gyászünnepély sorozatot nem lehet „rendezni", a szerző néha túlhangsúlyozza e megnyilatkozások szervezettségét. „Pártpolitikai" nézőpontból Teleki halála természetesen más színben tűnik fel, hazafisága nem kérdőjéleződik meg, ám reálpolitikai értéke és alkalmassága igen. A feliratiak „megszabadulnak" túlzottan népszerű ellenfelüktől, vezető szerepet immár csak Deák tölthet be, a politikai egységet sikerül megtartani az Ausztriával való békealkuban. A másik történelmi öngyilkossággal, Széchenyiével Mátay Mónika foglalkozik. Főleg lélektani elemei után érdkelődik, nem véletlen a francia regényirodalom fenegyerekétől, az irracionalizmus és nihilizmus sötét éjszakájába utazó Célinetől választott mottó. A mozaikszerűen összeállított naplórészletek, önvallomások s az eseménynaptár mintegy belső s külső képsorát adják az öngyilkossághoz vezető útnak, s valóban plasztikusan emelik ki az önmagával meghasonló, a harcoló nemzet sorsát már nem vállaló, „visszarettenő" reformpolitikus motivációit, az ezt követő önvád depressziós, majd önpusztító viharait. „Nekrológ rekonstrukcióiban" pedig a mártír-hőstípus jellemzőit analizálja, s az utókor által „felhasznált" image-ok megmerevedésére, s kiüresedésére is példákkal szolgál. A mártír-hőssorsokat taglaló tanulmányok sorát Varga Balázs Károlyi Mihály életútjáról és újratemetéséről szóló írása zárja. Az újratemetés apropóján kívül nem értjük, miért került e tanulmány a fiatal történészekével egy kategóriába: az azokban szereplő történelmi személyiségekhez képest Károlyi se nem mártír, se nem hős. A „vörös gróf" személye és szerepe körül máig nem beszélhetünk össztársadalmi konszenzusról, ami azonban evidenciaként mindenki számára elfogadható, hogy Batthyányval, Széchenyivel, Telekivel egy sorban már csak amiatt sem említhető, mivel azok megítélésében a nemzet már halálukat követően messzemenően egységes, s ezt temetésükkor vagy újratemetésükkor országos méretekben demonstrálja. Így tehát hamisnak érezzük a mottóul választott Norwid költemény patetikus sorait. Egy politikus történelmi megítélését, de „populáris" értékelését is munkájának eredményessége vagy bukásának generózus hősiessége, népéért („saját csoportjáért") hozott áldozata adja meg. Károlyi munkásságának „ered92